Amikor félünk, tulajdonképpen árnyat növesztünk az elménkben. Ez sokszor rossz tapasztalatból táplálkozik, de gyakran másoktól tanuljuk el, vagy előítéleteink rabjai vagyunk.
Voltaképpen valódi ismeret híján beskatulyázunk egy dolgot, felcímkézzük, és elhisszük, hogy úgy van. Sokféle állattól félnek az emberek, de a gerincesek közül minden bizonnyal a kígyókkal kapcsolatos a legtöbb az előítélet. Ez persze (legalábbis bizonyos kígyófajok kapcsán) nem alaptalan, de a kígyókra gyakran olyan címkét is ráragasztanak, ami nem igaz. Sokan például a mai napig úgy tartják, hogy a kígyók bőre nyálkás, de ez nem igaz. Ha valaki kis bátorságot merítve megszemléli, sőt megérinti egy boa bőrét, csodás szivárványos fényjátékot láthat – a kígyók bőre ugyanis nem nyálkás, hanem teljesen száraz. A kígyók sokszínűek, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Egyesek nappali, mások éjszakai életmódúak. Van közöttük köpködő és puffogó, halálos mérgű meg halálos szorítású,de áldozatát élve lenyelő is. Akad hegyi és síkvidéki, vízi és szárazföldi, sőt sivatagi és esőerdei is. Akárhogy is próbálkozunk, nem tudjuk a földgömbünket úgy fordítani, hogy a világnak olyan részét lássuk, ahol nem élnek a kígyók alrendjének (Serpentes) képviselői.
A kígyók elterjedési térképe
(Forrás: WikimediaCommons)
A kígyó mint főnév hallatán a legtöbben olyan fajokra gondolnak, mint az afrikaiak rémálmaiban feltűnő, tintafekete szájú fekete mamba (Dendroaspis polylepis), a legerősebb mérgűnek vélt ausztráliai kispikkelyű tajpán (Oxyuranus microlepidotus), vagy az Ázsiában a legtöbb halálos marást produkáló kobrák, például a királykobra (Ophiophagus hannah). Említhető még a Szaharától délre elterjedt gaboni vipera (Bitis gabonica) is, amely az összes viperafaj közül a legtöbb mérget termeli, és a legnagyobb – öt centiméternél is hosszabb – méregfogakkal bír. De általában a kajmánra vadászó anakondák (Eunectes-fajok) sem sokkal vonzóbb teremtmények emberi körökben…
Kígyóportrék: fekete mamba, királykobra, gaboni vipera
(Források: http://www.worldmostamazingthings.com, http://reptile-database.reptarium.cz, http://www.dreamstime.com)
Ugyanakkor sokan kifejezetten rajonganak a kígyókért. Ezek az ambivalens reakciók tükröződnek a gyakori, ám mindig valamely szélsőséget képviselő kígyószimbólumok megjelenésében is. Nem lehet általánosítani a jelentésüket: egyszer jó, egyszer rossz, élet vagy halál – csak annyi bizonyos, hogy egyértelműen valamiféle végletet képviselnek. Ám e két ellentétes pólust egy igen ősi jelkép össze is kapcsolja: Uroborosz, a saját farkába harapó kígyó számtalan kultúrán kígyózik át annak metaforájaként, hogy minden vég egyben új kezdet is.
Uroborosz domborműve egy sírkövön
(Forrás: WikimediaCommons)
Az, hogy tartunk a kígyóktól, egyesek szerint genetikailag kódolt örökségünk. Elég megpillantani az aljnövényzetben tovasikló vagy kígyózó testű hüllőt, és legtöbbünkben máris felbukkan a félsz – egyénenként változó intenzitással. Ez evolúciósan előnyös válasz, ugyanis hasznos a távolságtartás és a tisztelet megadása, ha egy halálos mérgű, tűhegyes és késpengeszerű fogakkal bíró kígyóval állunk szemben, ami védekezésképp akár támadhat is… A félelem tehát nem alaptalan, hiszen a kígyók kíméletlen ragadozók, és gyakran olyan halálos fegyver birtokosai, amellyel embert is ölhetnek. Azonban a rémület, rosszabb esetben a rettegés – amit sok emberből kiváltanak – jórészt indokolatlanul intenzív, tanult félelem. Ugyanígy tanulható azonban e hüllők ismerete is, ami segít eligazodni abban, hogy melyik fajtól érdemes valóban tartani, illetve hogy ennek ellenére miért ne üsse agyon senki vagy hasítsa ketté első lendületből az elé kerülő kígyót. Másrészt minden olyan dolog, amelynek láttán legszívesebben becsuknánk a szemünket, valahogy taszító és vonzó is egyben. Nem utolsó sorban pedig azért fontos ismerni a hüllők e csoportját, mert a kígyók sokszínűségéhez az is hozzátartozik, hogy többségük egyáltalán nem veszélyes az emberre.
Az első hüllők a karbon időszakban, 320-310 millió évvel ezelőtt jelentek meg. A ma élő hüllőfajok száma meghaladja a tízezret, ebből 3567 kígyó, amelyeket 27 családba sorolnak*. A Magyarországon élő kígyófajok a valódisikló-félék (Colubridae) és a viperafélék (Viperidae) családjába tartoznak. Sokan az előbbi kígyócsaládot számításba sem veszik, hiszen ha él nálunk vipera, bármelyik tekergőző élőlény az lehet – hirdeti az egyik rájuk ragasztott címke… Pedig hazánkban viperával találkozni a természetben ritka kiváltság.
Magyarországon 16 őshonos hüllőfaj él, és több mint a felük felének külleme megegyezik a Magyar értelmező kéziszótár kígyó címszavára írt magyarázatával, azaz: „Hosszú, hengeres testű, lábatlan, gerinces csúszómászó.” Azonban máris probléma merül fel, mert a kilenc hüllőfaj, amelyekre igaz az állítás, nem is mind kígyó… Alfred Brehm Az állatok világa című könyvsorozatában így hívja fel a figyelmet erre az összetéveszthetőségre: „Testük megnyúlt volta s a lábak hiánya már oly bélyegek, melyek egyes gyíkfajoknál is feltalálhatók, s melyektől csak a legtökéletesebb kígyók különböztethetők meg teljes könnyűséggel.”
Magyarországon két lábatlangyíkfaj él (amelyek korábban az Anguis fragilis alfajai voltak). Vesztükre, sokan kígyónak vélik őket, pedig elkülönítésük azért nem ördöngösség. Ehhez szembe kell ugyan néznünk félelmünk tárgyával, de máris ott a válasz: ha visszapislog ránk, akkor lábatlangyíkkal hozott össze a jelen esetben nem is oly kegyetlen sors. A kígyók szemhéjai ugyanis összenőttek, így ők képtelenek pislogni. A Magyarországon élő közönséges lábatlangyík (Anguis fragilis) és a kékpettyes lábatlangyík (Anguis colchica) – a képen – a jó megfigyelő számára küllemben is eltér a kígyófajoktól. Messzebbről is látható, hogy kicsi fejük nem különül el a nyaktól – szemben a kígyókkal. De a pikkelyeik alakja és elrendezése is teljesen más, testük merevebb és csak kissé tekergőznek. Farkukat veszély esetén sok más gyíkhoz hasonlóan levetik. Lábatlanságuk pedig a kígyóktól függetlenül alakult ki az evolúció során. A lábatlangyíkfajok részlegesen zárt, erdei vagy cserjés vegetációhoz kötődnek, így főként hegy- és dombvidékeken élnek. Táplálékukat meztelencsigák, giliszták, rovarlárvák alkotják, esetenként kifejlett ízeltlábúakat és apró gyíkokat is elfogyasztanak. Nem vetik meg a kannibalizmust sem. A két fajt jogszabály még nem különíti el, a lábatlangyíkok természetvédelmi értéke 10 000 Ft.
A kilenc faj máris kettővel csökkent, azonban a maradék hét már teljes valójában kígyó. Mielőtt még a címszereplő parázstekintetűre és aranyszeműre térnénk, a valódisikló-félék családjába (Colubridae) tartozó öt fajról kell szót ejteni. Félnivalónk az ő esetükben sincsen, mert – noha a siklók is kígyók – nincs mérgük és méregfoguk. Bár a vérmesebb természettel megáldottak sziszegve, csörgőkígyó módjára fejüket jobbra-balra ingatva rémisztgethetik a támadónak vélt egyént, mindez csak a hiszékenyek elijesztésére szolgál.
Magyarország egyik legveszélyeztetettebb, egyben a leghosszabb – akár két métert is elérő – kígyója a haragos sikló (Dolichophis caspius). Neve nem épp barátságos ábrázatára és természetére utal: a sarokba szorított sikló támadásba lendül, és ha harapást talál ellenségén, akkor ráadásképp rágó mozdulatokkal mélyíti is a sebet. A felületi sérüléstől eltekintve harapása veszélytelen. Akár 5–7 méter magasra is felkúszik, ahonnan meneküléskor bátran a mélybe veti magát. Amikor villámgyorsan mozog, a pikkelyei közepén húzódó szalmasárga sávok egyöntetű csíkozottságban olvadnak össze. Hazánkban elszigetelt populációi élnek mészkő- és dolomit-sziklagyepeken, valamint néhány löszpusztagyep-maradványon. Természetvédelmi értéke 500 000 Ft.
Az erdei sikló (Zamenis longissimus) gyakori faj, és bár a fás-bokros növényzetet kedveli, akár nagyvárosok szélén is felbukkanhat, mert nem különösebben zavarja az emberi jelenlét. A haragos siklóhoz hasonlóan temperamentumos, harapós állat. Gyakran felkapaszkodik a bokrokra napozni. A gyógyítás görög istene, Aszklépiosz botjára ez a sikló tekeredik, mint a megújulás és a termékenység jelképe. A patikák szimbóluma, a serleg köré kúszó kígyó is ez a faj. Természetvédelmi értéke 50 000 Ft.
A rézsikló (Coronella austriaca) a változatos, mozaikos élőhelyeket kedveli. Nem mindig ragaszkodik az erdőkhöz, sőt településeken is megjelenik. Főként gyíkokkal táplálkozik; érdekes megfigyelés, hogy a lábatlangyíkok szag alapján felismerik a rézsiklót, és képesek megkülönböztetni a számukra nem veszélyes vízisiklótól. A rézsiklót nézik leggyakrabban viperának a fej- és hátmintázata miatt, pedig az ő mintája nem cikcakkos, hanem foltsorból áll. Természetvédelmi értéke 50 000 Ft.
A vízisikló (Natrix natrix) a legészakabbra hatoló tojásrakó európai kígyó. Nevével ellentétben inkább a szárazon szeret tartózkodni, de fontos számára a víz közelsége, ugyanis elsősorban kétéltűekkel táplálkozik. Így valójában a táplálékállatai előfordulási helyéhez kötődik. Változékony megjelenésű, létezik fekete színváltozata is. Ha veszélyben érzi magát, védekezésképp nem támad, hanem holtnak tetteti magát, vagy támadójára bűzös váladékot bocsát. Természetvédelmi értéke 25 000 Ft.
A kockás sikló (Natrix tessellata) az a faj, amely ténylegesen is vízi sikló, mert a leginkább vízhez kötött életmódú kígyófaj Magyarországon. Változatos víztípusokban honos, tengerközeli élőhelyein a sós vízbe is beúszhat. Főként halakkal táplálkozik, amelyeket a parton élve nyel le. Védekezési stratégiája a vízisiklóéval azonos. Természetvédelmi értéke 25 000 Ft.
Haragossikló, erdei sikló, rézsikló, vízisikló és kockás sikló prédájával
(Fényképek forrása: http://www.khvsz.mme.hu)
A hazai kígyófajokkal kapcsolatban szinte mindig felmerül a kérdés, hogy tényleg él-e Magyarországon halálos mérgű kígyó? A válasz az, hogy igen, két viperafaj él hazánkban, amelyeknek van mérge, és előfordult, hogy valaki belehalt a marásukba. Bár a viperák védekezésre csak végső esetben használják értékes mérgüket, és nem is minden marásuknál jut méreg az áldozatba, a viperamarást soha nem szabad alábecsülni. Sokszor hasonlítják méh vagy darázs szúrásához a viperamarást, de mint tudjuk: egyetlen darázs szúrásába is bele lehet halni...
A viperafélék családja (Viperidae) igen népes, világszerte 331 fajuk él*. Nekünk kettő jutott: a keresztes vipera és a rákosi vipera. Közös jellemzőik – amelyek alapján a hazai siklóféléktől könnyen megkülönböztethetőek – a hirtelen elvékonyodó farkuk, a megnagyobbodott fültőmirigyeik (méregmirigyek) miatt háromszögletű fejük, valamint hasított (hosszúkás) pupillájuk. Csöves típusú méregfogaik a felső állcsontjukon elöl vannak, de még ha használnia is kell a viperának őket, sok esetben nem ürít mérget a sebbe, csak riasztó szándékkal mar. Ezt száraz marásnak nevezik. Ilyenkor a költségesen előállítható mérget igyekszik megspórolni a kígyó, hátha ennyi is elegendő a támadója ellen.
A legrégebben ismert mérgeskígyók egyike a keresztes vipera (Vipera berus). Carl von Linné írta le 1758-ban. Négy alfaját tartják számon, a tőlünk legtávolabbi (V. b. sachalinensis) Kelet-Ázsiában él. Ez a világ legelterjedtebb mérgeskígyója, Európában pedig ez az egyetlen kígyó, amely az északi sarkkörön túl is előfordul. Magyarországon a Zempléni-hegységben, a Tiszaháton, illetve Somogy és Zala megyében lehet találkozni vele. A keresztes vipera természetvédelmi értéke 250 000 Ft.
Zsákmányszerzéshez a harapását használja, majd miután a mérge kifejtette hatását, elpusztult áldozatát szag- és hőnyomok alapján találja meg. Törzsizomzata viszonylag gyenge. Az a feltevés, hogy ha a viperát a farkánál fogva emeljük fel, akkor nem tud visszamarni, nem teljesen igaz, mert a fiatalok igenis képesek rá, a felnőttek pedig saját testükön kúsznak vissza. Így könnyen előfordulhat, hogy farkasszemet kell néznünk egy parázs tekintettel, és a versenyt – pislogási képesség híján – vitathatatlanul a kígyó nyeri…
A keresztes vipera jellegzetes cikcakkos mintát visel végig a hátán, oldalán pedig kör alakú foltokat. Gyakori a fekete színváltozat, ez esetben vörösen izzó szemei különös, átható kisugárzást kölcsönöznek neki. Ritkán támad, általában a közeledő léptek rezgéseit érzékelve elillan, mintha ott sem lett volna. Ám azért előfordul, hogy türelmét veszti…
„A nyugvásában megzavart vipera némelykor föl sem veszi az embert, nem menekül, hanem halálos fegyverének tudatában egykedvűen fekve marad, máskor lomhán kanyargó, lassú mozdulatokkal csúszik odább, legtöbbször azonban roppant ingerültség szállja meg s bőszen vagdos az ember felé. (…) Éktelen düh szállja meg, ha tovább ingereljük s vérben forgó szemmel, komor felhőből czikkázó villám módjára, szaporán osztogatja csapásait.” (Méhelÿ Lajos: A hazai viperákról, 1911)
Marása nyomán gyorsan fájdalmas duzzanat, helyi ödéma keletkezik, amely a bejutott méreg mennyiségének függvényében kiterjedhet a végtagra és a testre. Mérge a keringési rendszert támadja, és kritikusan alacsony vérnyomást, szívritmuszavart is okozhat a harapás helye körüli tüneteken kívül. A magyarországi egyedek marása ritkán okoz bevérzéseket, viszont egyes hazai állományok mérge hat a perifériás idegrendszerre: látászavart és nehézlégzést okoz. A vipera azonban nem szívesen pazarolja a mérgét, így ha mar és mérget is használ, általában olyan keveset, hogy csak a lokális tünetek jelennek meg. Orvosi felügyelet azonban minden marás esetén feltétlenül indokolt.
A keresztes vipera egyeduralmát a hazai mérgeskígyók között 1892-ben egy nála kisebb termetű „arisztokrata” törte meg. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának 5. Értekezletén Herman Ottó előadást tartott addig ismert egyetlen viperánk elterjedéséről. Bemutatott két egyedet, amelyeket a Rákos-patak mentén gyűjtött. Méhelÿ Lajos érdeklődését felkeltette a két állat, ugyanis eltértek a keresztes viperától, majd 1893-ban annak változataként írta le őket. Dolgozata megjelenését követően nem sokkal George Albert Boulenger, brüsszeli születésű herpetológus, a londoni British Museum herpetológiai gyűjteményének kurátora vitatta Méhelÿ megállapítását: ő úgy vélte, a két állat valójában a Vipera ursiniif aj képviselője. Méhelÿ nehezen fogadta el, hogy a nálunk élő síkföldi vipera azonos lenne egy hegyvidéki fajjal, és végül igaza is lett, mert a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis Méhelÿ, 1893) tulajdonképpen a V. ursinii fajkomplexbe tartozó endemikus alfaj, amely a sztyepplakó síkvidéki formakör legnyugatibb tagja.
Az 1900-as évekig a rákosi vipera a Kárpát-medencén kívül gyakori kígyó volt a Bécsi-medencében is, de az élőhelyeinek zsugorodása és a gyűjtések miatt mára Ausztriából kipusztult. Hazánkban a Hanságban és a Kiskunságban élnek kis (néhány tucat egyedből álló), izolált populációi, illetve a 2000-es évek elején, 50 év után újból felfedezték két kisebb állományát Erdélyben. Magyarországi egyedszáma jelenleg sem éri el az ötszázat, annak ellenére, hogy 2004-ben Európai Uniós támogatással fajkezelési program indult a rákosi vipera hosszútávú megőrzésének érdekében. Természetvédelmi értéke 1 000 000 Ft.
A rákosi vipera békés természetű, akár hosszú ideig kézben tartva sem mar. Tiszta aranyló szemével végigméri zaklatóját, majd fagyos eleganciával ügyet sem vet rá, ha nem lát benne fantáziát… De persze ha marni kell, akkor bizony marni kell…
„Csaknem azt mondhatnám, hogy valami komoly előkelőség van lényében; mintha a puszta nyugalma s a pusztai népek szemlélődő higgadtsága tükröződnék benne. (…) Az apró bosszantásokat föl sem veszi, vagy pedig hideg megvetéssel fogadja s ha már megsokalta az ingerkedést, egyszerűen faképnél hagyja az embert; azonban ha menekülésében meggátoljuk, hangos sziszegéssel fejezi ki méltatlankodását s ha tovább is erőszakoskodunk vele, végső esetben ő is ölő fegyveréhez folyamodik.” (Méhelÿ Lajos: A hazai viperákról, 1911)
Az ursinii fajcsoport tagjainak mérge más európai viperákhoz képest jóval kisebb toxicitású. Helytállónak látszik az a feltevés, hogy ennek oka e kígyók speciális étrendje: főként rovarokat, főként egyenesszárnyúakat fogyasztanak. A méregben zömmel vérsejteket károsító (hemotoxikus) alkotók vannak. A marás helyén égő fájdalom és duzzanat keletkezik, de szisztémás tünetek ritkán lépnek fel – specifikus ellenszérum nincsen. Annak ellenére, hogy a tapasztalatok alapján nincsen klinikai jelentősége a rákosi vipera marásának, fontos szem előtt tartani, hogy valódi mérgeskígyóról van szó, ehhez méltóan kell bánni vele, és komolyan venni.
A világ kígyóit áttekintve szembetűnő a fajok szín-, testalkat- vagy életmódbeli változatossága. A hazai fajok sokféleségét is felfedezhetjük, csak jobban meg kell ismernünk őket. Értékük nem elsősorban a pénzben kifejezett eszmei érték, ez csak egy hasznos címke, amely minden faj esetében a védelmet szolgálja. Sokkal inkább számít az, hogy minden faj a maga módján kivételes és páratlan, mert olyan tulajdonságok birtokosai, amelyek fontossága egyediségükben rejlik. Épp ezért szükség van rájuk.
A kígyók megismerése segít szertefoszlatni a velük kapcsolatos előítéleteinket, tanult félelmeinket. Magunkkal hozott, ösztönös fóbiáink leküzdése pedig lehet, hogy embert próbáló feladat, ám fontos tudni: a kígyók jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.
*The ReptileDatabase adatai.
Szőke Viktória