A Múmiavilág című kiállításunkban megtudhattuk, hogy a világ szinte minden pontján találtak már emberi múmiákat, még Magyarországon is. De nem csak emberek, hanem ma már kihalt állatok is megőrződtek számunkra, hogy a hajdan volt élővilág lenyűgöző mindennapjaiba nyújtsanak betekintést számunkra.
Egy szibériai aranyásó, Alekszej Logacsev 1977. június 23-án aranymosáshoz készülődött egy kisebb folyó, a Kirgilijak völgyében, de az aranynál is értékesebb kincset tárt fel: egy valaha szerencsétlenül járt mamutborjút. A kis hím mamutot egy közeli patakról nevezték el, így kapta a Gyima nevet. A mumifikálódott tetem 49,5 kilogrammot nyomott, de Gyima „élősúlya” körülbelül 100 kilogramm lehetett. A mindössze 100 cm magas mamutbébi méretei és a fogazata alapján 6-7 hónapos volt, amikor 40 ezer évvel ezelőtt utolérte a végzet.
Gyima a megtalálása után (forrás: Wikipedia)
Testének részletes anatómiai és biokémiai vizsgálata során a kutatók megállapították, hogy a mamutborjú halálát fulladás okozta, a tüdejében ugyanis agyagot találtak. Valószínűleg egy iszappal teli gödörbe vagy gleccserhasadékba csúszott bele annak idején, majd megfulladt. Kiderítették, hogy Gyima valószínűleg még napokig élt, miután beleesett az iszapgödörbe, és sokáig próbált kijutni a természetes csapdából. A küzdelem minden erejét felemésztette, ezt mutatja a zsír teljes hiánya a bőr alól. A testen egyáltalán nem találtak olyan sérülésnyomokat, amelyek arra utalnának, hogy ragadozók vagy dögevők férkőztek volna a tetemhez. Ez arra utal, hogy Gyimát az anyja őrizhette a baleset után, sőt esetleg megpróbálta kimenteni, ahogyan arra a ma élő elefántoknál is találunk példát. Gyima a felfedezése óta bejárta a világot, járt Japánban, Németországban, az Egyesült Államokban, de még nálunk, Budapesten is. A Magyar Természettudományi Múzeum 2008-as Jégkorszak című kiállításán az egyik legnagyobb sztár a kis mamutmúmia volt.
Gyima kicsomagolása a Magyar Természettudományi Múzeumban 2008-ban (fotó: MTM)
A Gyimáról készült rekonstrukció ma is a múzeum állandó kiállításának résztvevője (fotó: MTM)
Gyima máig a legjobb állapotban megőrződött jégkori ősállatmúmia. Nála talán csak az a mamutborjú van jobb állapotban, amelyet 2007-ben Észak-Szibériában, a Yamal-félszigeten talált egy rénszarvaspásztor. Yhurdi Khudi a mamutot feleségéről Ljubának nevezte el. A nősténymamut testalkata hasonlít Gyimáéhoz, földtani kora azonban fiatalabb, körülbelül 10 ezer évesnek gondolják a szakértők.
A kis Ljuba a chicagói Field Múzeumban (fotó: Wikipedia)
Ljubán és Gyimán kívül még számos hasonló „jégbe fagyott” tetemről tudunk, többségük azonban sajnos nem több puszta tudósításnál, egykori feljegyzésnél. A tudomány és az utókor számára ezek a leletek örökre megsemmisültek. Csak a gyapjas mamut és a gyapjas orrszarvú esetében majdnem 60 olyan leletről van tudomásunk, amelyeknél a csontokon kívül a test egyéb részei (bőr, szőrzet, hús stb.) is megmaradtak. De e két fajon kívül más állatok maradványai is előkerültek Szibéria és Alaszka permafrosztjából (állandóan fagyott földjéből). Őslovak, jávorszarvasok, ősbölények, pézsmatulkok, ürgék, pocoknyulak, farkasok „mélyhűtött” tetemei bukkantak napvilágra évezredes fogságukból. Vannak közöttük olyanok, amelyeket sikerült megmenteni, és azóta is érdekes, látványos kiállítási tárgyak.
A híres „Berezovka mamut”-ot még 1901-ben, kalandos expedíció során gyűjtötte be az a felfedezőcsapat, amelyet az Orosz Birodalmi Tudományos Akadémia két zoológusa, Otto Herz és Eugen Pfzenmayer vezetett. Az állat egy 35-40 év körüli kifejlett mamutbika volt. Halálát, akárcsak Gyimáét, fulladás okozta. A vizsgálatok szerint 29-33 ezer éve élt és pusztult el. A tartósított, preparált tetem ma is a szentpétervári Zoológiai Intézet Múzeumának egyik legértékesebb darabja (Gyimát is itt őrzik).
Az óriási Berezovka mamut (fotó: Wikipedia)
Szibériában fedezték fel a Szelerikan Pónit is, 1968-ban. Az ősló jégmúmiájához érdekes történet tartozik. Aranyásók leltek rá, egy körülbelül 9 méterrel a földfelszín alatt kivájt bányavágatban. A fagyott őslótetem két hátsó lába és a farka kilógott a vágat mennyezetéből, és az arany után kutató bányászok az egyik lábát arra használták, hogy lámpát akasztottak rá. A lelet nagy része sajnos megsemmisült egy későbbi robbantás során. Ám az állatot már sokkal korábban megcsonkította „valaki”. Megállapították, hogy a Gyimához hasonlóan iszapba ragadt és elpusztult ősló fejét és nyakának egy részét valamilyen jégkori ragadozó vagy dögevő rágta le, amire a megmaradt nyakrészen lévő bőr sérüléseiből következtettek.
Egykoron ősragadozók lakmároztak az alaszkai Pearl (Gyöngy) pataknál 1979-ben előkerült sztyeppi bölény (Bison priscus) teteméből is, erre egyértelmű harapásnyomok utalnak. Walter Roman aranyásó fedezte fel a leletet, amely kékes színéről kapta a Blue Babe (Kék Baba) nevet. A kipreparált, tartósított bölény azóta is megtekinthető a lelőhelyhez közeli Fairbanksben, az Alaszka Múzeumban.
Blue Babe (Kék Baba) sztyeppi bölény az Alaszka Múzeumban (fotó: Wikipedia)
Az ősállatmúmiák éppúgy mesélnek, akár az embermúmiák. Mesélnek magukról, szokásaikról, életükről és halálukról, és a tudomány segítségével egy olyan rég letűnt korról is képet kaphatunk, amely már sosem tér vissza.
Szerző: Gasparik Mihály
Szerkesztő: Simó Szabolcs