Az állatok döntő többsége él a fény általi képalkotás, azaz a látás valamilyen kezdetlegesebb vagy fejlettebb formájával. A tapintási ingereket közvetítő mechanoreceptorok és a környezet kémiai ingereire távolról (szaglás) vagy közvetlen közelről (ízérzékelés) reagáló kemoreceptorok pedig általánosnak mondhatók az állatvilágban, még a legősibb vonásokat hordozó állatokban is megtalálhatók. Merőben más a helyzet azonban a hallással.
Az öt alapvető érzék egyike az ízérzékelés, habár jobban belegondolva és az állatvilágba kitekintve, elkülönítése a szaglástól nem is olyan egyértelmű, magától értetődő dolog.
A sötétségnek is vannak fokozatai. Az éjszaka a mi nappali, színlátásra berendezkedett szemünk számára már sötét, de sok állati szem ilyenkor érzi igazán elemében magát.
Az eddigiekben arról volt szó, hogy az állatvilágban milyen sokszínűek a szemek – azaz milyen sokféleképpen, különböző utakon és módokon alakult ki a látás.
A fényben rejlő energia az élő napelemek, a zöld növények révén az élet kémiai fogaskerekeit hajtja.
