A Darázsgyűjteménybe lépve labirintusban találtam magam. A több tucat szekrényből álló rendszer nem más, mint a Magyar Természettudományi Múzeum harmadik legnagyobb gyűjteménye, amely közel egymillió hártyásszárnyú példánnyal büszkélkedhet. Az útvesztőből kiérve találkoztam Vas Zoltán biológussal, aki fiatal kora ellenére a világ egyik legnagyobb Hymenoptera gyűjteményét vezeti.
Honnan indult a pályája?
Amióta csak az eszemet tudom, mindig is vonzottak az állatok. Szerintem a minket körülvevő élőlények, különösen az állatok iránti érdeklődés a legtöbb kisgyerekben megvan, és hálás vagyok édesanyámnak, hogy ebben támogatott. Sajnos sokszor a szülők alaptalan félelmei csírájában fojtják el a lelkesedést. Fiatal koromban sokféle állatot tarthattam: tücsköt, keresztes pókot, békát, gyíkot, stb., és rengeteget olvastam az állatokról. A kihagyhatatlan dinoszaurusz-korszak után sokáig a kígyók voltak az érdeklődésem középpontjában, aztán - mondhatni - visszatértem a dinoszauruszokhoz, pontosabban a fennmaradt változataikhoz: a madarakhoz. Nagyon könnyen megszerethető csoport. A sors iróniája, hogy azon kevés állatok egyike, amelyektől ekkoriban kifejezetten igyekeztem távol tartani magam, a darázs volt.
Ezek szerint kezdettől fogva biológus akart lenni?
Természetes, magától értetődő volt, hogy olyan munkát szeretnék majd, amelyik kapcsolódik az állatokhoz. Gimnáziumot is eszerint választottam: a Kecskeméti Református Kollégium híres volt a színvonalas biológia fakultációjáról. A gimnázium utolsó évében a „klasszikus” zoológiát legyőzte bennem az idegrendszer komplexitása és még feltáratlan rejtélyei, ezért úgy mentem tovább az egyetemre, hogy neurobiológus szeretnék lenni.
Milyen hatások érték az egyetemen és az első kutatói éveiben, és mi terelte a múzeumi kutatások irányába?
Az egyetemen hamar rájöttem, hogy mégsem akarok neurobiológiával foglalkozni. Bár elképesztően érdekes terület, a kutatási módszertana nem áll közel hozzám. Szerencsére a madarak iránti érdeklődés „türelmesen kivárta”, míg elmúlik a neurobiológiai „szeszély”. Már az első évben felkerestem az egyetemen dr. Csörgő Tibort (aki később az egyik témavezetőm lett). Az általa vezetett ócsai Madárgyűrűző Központban volt lehetőségem alaposan megismerni a madarakat. Alig több mint egy év múlva gyűrűzővizsgát is tettem, és egyre jobban bekapcsolódtam az ócsai mintavételezési, kutatási tevékenységbe. A fő kutatási terület, a vonuláskutatás viszont engem kevésbé érdekelt, így Tiborral egy „különc” témát találtunk nekem: a madarakon élősködő tolltetveket. Így kerültem kapcsolatba másik témavezetőmmel, dr. Rózsa Lajossal, aki ökológiai kutatásait elsősorban tolltetveken végzi. Lajos az MTA-MTM Állatökológiai Kutatócsoportjában dolgozott (és dolgozik ma is, a csoport jelenlegi neve MTA-ELTE-MTM Ökológiai Kutatócsoport), amelynek a Magyar Természettudományi Múzeum volt a befogadó intézménye (ma is az, az ELTE-vel kiegészülve). Úgy kerültem tehát a múzeum közelébe, hogy nem is a gyűjteményeit kerestem, hanem az MTA kutatócsoport egyik kutatóját.
Az ELTE biológus szakán diplomázott, majd PhD tanulmányaihoz a Szent István Egyetemet választotta. Mi indokolta a váltást?
Rózsa Lajos addigra már évek óta jó szakmai kapcsolatot ápolt dr. Reiczigel Jenővel, aki a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karán a Biomatematika és Számítástechnika Tanszék vezetője. Számos közös publikációjuk született parazitológia, ökológia témában, így célszerű volt oda jelentkeznem a doktori képzésre. Lajos és Jenő témavezetésével készítettem el a doktori dolgozatomat a madarak és tolltetveik gazda-parazita kapcsolatának makroevolúciós és faunisztikai kutatásából. Nagyon sokat köszönhetek ennek a lehetőségnek, mert Jenő és tanszéki kollégája, dr. Harnos Andrea nemcsak megtanítani, hanem megszerettetni is képes a biostatisztikát. Az itt szerzett tudásomnak azóta is hatalmas hasznát veszem.
A PhD alatt oktatói munkába is kezdett. Milyen érzés a katedra másik oldalán állni? Szeret tanítni?
Semmi különös érzés nem volt benne. Feladat, amit teljesíteni kell, lehetőleg jól. Addigra már számos konferencián adtam elő, így kiállni emberek elé, és beszélni nem jelentett különösebb gondot. Eleinte sok készüléssel járt, a későbbi években viszont már egyre többet segített a megszerzett rutin, a tapasztalatok. Bár sikerélmény, amikor látom, hogy a hallgatók megértették egy-egy statisztikai elemzés lényegét, de a tanítás, az egyetemi világ soha nem fogott meg annyira, mint a múzeumi.
A diploma után a Magyar Természettudományi Múzeumban kapott munkát. Milyen volt az első benyomása?
Varázsvilág. Rácsodálkozás sok olyan dologra, amiről olvastam vagy képen/filmen láttam, de „élőben” soha. A gyűjtemények nagyon különleges „aurával” bírnak. A diverzitás sokszínűsége az időtlenség köntösében. Szerintem nem lehet nem beleszeretni.
Eleinte a Madár- és az Emlősgyűjtemény gyűjteménykezelőjeként dolgozott. Milyen feladatokkal járt ez?
Nagyon hasznos volt a két gyűjteményben egyidejűleg dolgozni, mert addigra az Emlősgyűjtemény már példás rendben volt, a Madárgyűjteményben pedig pont ennek a rendnek a kialakítása volt a feladat. Az előbbi jól működő mintát adott az utóbbihoz. A gyűjteménykezelői munka a nyilvántartások vezetésével, a gyarapodások gyűjteménybe tagozásával, a kölcsönzések lebonyolításával jár. Az adminisztratív és a gyűjteményi tárgyakkal végzett munka elegye közben szinte észrevétlenül is rengeteget tanul az ember. A Madárgyűjtemény montírozott (élethűre preparált) állományát ekkor rendeztük rendszertani sorrendbe a raktárban, ezt a munkát nagyon szerettem. Nagyon sokat tanultam közben a világ madarairól.
Foglalkozott kutatással is akkoriban?
A gyűjteménykezelő eredendően nem kutató. Egy olyan gyűjteménykezelő viszont, aki egyben PhD-hallgató is, óhatatlanul kutat. Az, hogy a gyűjteménykezelői munka révén sokkal szélesebb betekintést nyertem a madarak és emlősök diverzitásába, hozzájárult ahhoz, hogy fajnál magasabb taxonok makroevolúciós kutatása felé is merjek nyitni, olykor az emlősök és parazitáik bevonásával is. Persze ehhez kellett az ilyen vizsgálatokhoz szükséges biostatisztikai eszköztár, így a tanszéken és a múzeumban tanultak szépen kiegészítették egymást. Nem feledkezhetek meg ugyanakkor az ekkoriban írt ragadozó madár határozókönyvünkről sem, amit a múzeumi példányok vizsgálata nélkül nem tudtam volna elkészíteni.
Melyek a legfontosabb kutatási eredményei ebből az időszakból?
A már említett ragadozó madár határozót mindenképp kiemelném. Hiánypótló mű, lényegében a ragadozó madarak gyűrűzéséhez szükséges vizsga tankönyve. A gazda-parazita kapcsolat makroevolúciós kutatása és egyéb terepi munkák is jól haladtak, témavezetőimmel és múzeumi kollegáimmal, dr. Fuisz Tiborral és dr. Csorba Gáborral együtt születtek publikációink, többnyire rangos nemzetközi lapokban. Legbüszkébb az Evolution című tudományos folyóiratban megjelent cikkre vagyok, ez az egyik legtekintélyesebb evolúcióbiológiai szaklap. Fontosnak tartom azt is, hogy elkészítettük a tetvek rendjének hazai faunakatalógusát, és a hazai faunára számos új fajt mutattunk ki. Sajnos az ilyen faunisztikai munka nem tartozik manapság a divatos kutatási irányzatok közé, pedig egy-egy ilyen faunakatalógus hosszú időre lerakott „alapkő”.
Részt vett a Natural Europe projektben. Beszélne a projekt céljáról és személyes élményeiről?
A projekt céljai sokrétűek voltak. Az egyik legfontosabb, hogy mintegy tízezer múzeumi műtárgyat elérhetővé tegyünk az interneten fotóval, a tárgyra vonatkozó adatokkal és rövid leírással angol és magyar nyelven. A másik feladat a feltöltött tartalmak egy részének múzeumpedagógiai célú felhasználása volt virtuális „tanösvények” formájában. Nekem az előzővel volt főleg munkám, de azzal jócskán. A fényképezés, az adatok rögzítése, a leírások készítése a muzeológusok feladata volt, nekem mindezt egységessé kellett szerkesztenem. A leírt kívánalmainkat jobban figyelembe vevőknél ez kevesebb munka volt, a kérések által kevésbé befolyásolhatóknál több, de tízezer tétel mindenképpen sok. Ráadásul az egyes gyűjtemények, muzeológusok közt meglehetősen aránytalanul oszlott meg a feladat az élőlénycsoport függvényében. Madárból, emlősből pl. lényegesen több tételt kellett készítenünk, mint a kevésbé „népszerű” csoportokból.
Ezt követően kurátor lett a Hártyásszárnyúak gyűjteményében. Hogy élte meg a váltást a gerincesekről az ízeltlábúakra?
A tolltetvek miatt részben addig is rovarokkal foglalkoztam, de mindenképpen hatalmas váltás volt. A fajszámok különbsége nagyságrendnyi. Madárból 10 ezer faj él a világon, hártyásszárnyúból Magyarországon él ennyi faj, a világon pedig több mint 300 ezer. A valódi fürkészdarazsak családja (Ichneumonidae), amellyel elsősorban foglakozom, legalább 60 ezer fajt számlál világszerte, és legalább 3000-et itthon. Soha véget nem érő kihívás egy ekkora csoport megismerése. Ugyanakkor örülök ennek, mert folyamatos alkalmat ad a fejlődésre. A biológiájuk, az életmódjuk pedig elképesztően változatos, és sok csoportnál még szinte alig kutatott.
Milyen kutatás folyik a gyűjteményben? Ön melyik eredményekre a legbüszkébb?
A nagy rovargyűjteményekben végtelen munkát kínál a gyűjtemény tudományos, faunisztikai és taxonómiai feldolgozása. A fő kutatási vonalam a valódi fürkészdarázsfélék. Ez egy hatalmas család, nagyon sok – és jelentős részben még feldolgozatlan – gyűjteményi anyaggal. Még a hazai fauna is döbbenetesen kevéssé ismert. Mire belekezdtem, már 50 éve aludta „Csipkerózsika-álmát” ez a gyűjteményrész hazai szakember híján. Bár a gyűjteményi anyagok feldolgozása még nagyon az elején tart, máris számos, hazai faunára új fajt sikerült kimutatni. Az evolúciós érdeklődésem sem múlt el, kutatom a fürkészdarazsak hihetetlen diverzitásának okait, a parazitoid életmóddal összefüggő mintázatokat.
A múzeumoknak a kutatás mellett a gyűjtés és a bemutatás is feladata. Ön is részt vesz ezekben a tevékenységekben?
Egy muzeológus munkájának három fő eleme van: (i) a gyűjtemények fejlesztése, rendezése, megőrzése, (ii) tudományos feldolgozása és az eredmények publikálása, valamint (iii) az ismeretterjesztési tevékenység. Az utóbbiba benne foglaltatnak az ismeretterjesztő cikkek, a múzeumi kiállítások és ismeretterjesztő foglalkozások is. Mindhárom irányvonalat fontosnak tartom, és igyekszem mindegyikre kellő időt és energiát szánni. Gyakorlatban sokszor nem könnyű az egyensúly fenntartása, és nem is egyforma mértékben vagyunk alkalmasak a különböző feladatokra.
Miben látja a múzeumi kutatás jövőjét?
Leginkább a múltjában és a jelenében, a gyűjtemények gazdagságában. A taxonómiai, faunisztikai kutatások sajnos ma kevésbé „divatos” irányzatot jelentenek, ami a támogatottságukban ütközik ki a legfájdalmasabban. A tudománykommunikációnak hatalmas szerepe lehet abban, hogy a gyűjteményekben folyó kutatómunka jelentőségét szélesebb körben felismerjék és elismerjék.
Mik a jövőbeli tervei?
Szakmailag és emberileg is a helyemen érzem magam ott, ahol most vagyok. Az első munkahelyem a Magyar Természettudományi Múzeum volt, és ha csak rajtam múlik, nem is lesz második. Szeretek úgy gondolni rá, hogy életre szóló szövetséget kötöttem a darazsakkal – vér-és hemolimfaszerződést.
Szerző: Tóth Zsolt