Nagy Barnabás több évtizedes – az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetében eltöltött – kutatómunka után a Magyar Természettudományi Múzeumnak adományozta a 60 év alatt gyűjtött 8 nagyszekrénynyi, mintegy 200 doboznyi Orthoptera (egyenesszárnyú rovar) gyűjteményét. 94 éves kora ellenére ma is csillogó szemmel mesél a szöcskék és sáskák, valamint az egész rovarvilág iránt érzett rajongásáról.
Mikor kezdett el a Magyar Természettudományi Múzeumban tevékenykedni?
1950-től 2014-ig a földművelésügyhöz, majd a Magyar Tudományos Akadémiához került Növényvédelmi Kutatóintézetben kutattam. A Magyar Természettudományi Múzeum Állattárához korábbról is voltak már kapcsolataim, ezért másfél-két éve, amikor az Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetéből - a többi nyugdíjas kollégával együtt - elbocsátottak, a múzeum Állattárának adományoztam egyenesszárnyú rovarokból álló gyűjteményemet.
Az egyenesszárnyúak rendjének kutatásával már az 1940-es évek óta foglalkozom, ide tartoznak a szöcskék, sáskák és tücskök. Mivel a magyarországi növényvédelemben csak ritkán játszanak jelentős szerepet, a Növényvédelmi Kutatóintézetben az egyenesszárnyú rovarokkal nem is foglalkozhattam teljes munkaidőben, jobbára csak „magánszorgalomból” gyűjtöttem e rovarokat. Az elmúlt 60-70 év alatt főként szabadidőmben összegyűjtött 8 nagyszekrénynyi, mintegy 200 rovardoboznyi anyagot ajándékképpen hoztam a múzeumba. E gyűjtött anyag a múzeum számára azért is értékes, mivel 1956-ban, a forradalmi napok alatt az Állattár Baross utcai épületét ért ágyú-belövések után – számos egyéb preparátumhoz hasonlóan – a szöcskék, sáskák és tücskök gyűjteményének túlnyomó része is tűzvész martaléka lett. Gyűjteményemet az NKI Julianna-majori telepéről 2015 elején gondosan csomagolva szállították a múzeum Állattárába, vigyázni kellett, hogy a hosszú csápok és lábak rázkódás hatására le ne törjenek.
Száradó Orthoptera-példányok felpreparálás után
Miért éppen a szöcskék és a sáskák érdeklik?
A témával, az egyenesszárnyú rovarcsoporttal egyetemi hallgatóként kezdtem el foglalkozni, valahogy mindig is vonzott ez a csoport. A témában Pongrácz Sándor múzeumi főigazgató segített, aki az 1940-es években egyetemi magántanárként rendszeresen megfordult a Debreceni Tudományegyetemen. Egyetemi gyakornokként a Kolozsvári Egyetem Állattani Múzeumában még olyan Orthoptera-példányokat is lehetőségem volt kézbevenni, amelyeket Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor gyűjtött Erdélyben, még fiatal korában.Kolozsváron történt egyszer, hogy hívatott Hankó Béla professzorom, „vendégem” érkezett. Egy svájci úriember (P. Chappuis, - tb. svájci konzul Kolozsváron - és egyben az egyetemi Barlangtani Intézet aligazgatója) keresett meg, aki Svájcba hívott volna, - egy nekem merőben más téma -- a vízparti nedves homokban élő apró ízeltlábúak -- vizsgálatára. Ajánlatát udvariasan, de határozottan el kellett hárítanom, nem akartam elszakadni az akkori kutatási területemtől, a hortobágyi sáskavilág vizsgálatától. Kétségtelen, hogy – a dúló világháború közepén - svájci körülmények közé kerülve, merőben új fordulatot vett volna életem, ha akkor igent mondtam volna.
A szöcskék és a sáskák mellett pontosabban mivel foglalkozott, honnan gyűjtötte be a fajokat?
A budapesti Növényvédelmi Kutatóintézetben töltött hosszú évtizedek alatt sok helyre eljutottam. Jártuk az országot, amikor felütötte a fejét egy-egy veszélyesebbnek tűnt állati kártevő az állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben - akkor mentünk a helyszínre. Akár Makón a fokhagymát rágta egy hernyófaj, vagy éppen a Duna mellett a nyárfa vetés magjait hordták el a hangyák -- értesítettek bennünket, kérték segítségünket. Közben -fő témáim (amerikai fehér szövőlepke, kukoricamoly, almamoly, gyümölcs-darazsak) mellett - számtalan alkalom kínálkozott, hogy kedvenc csoportomba tartozó sáskákkal és szöcskékkel is törődjek. Mégis leginkább hétvégeken, szabadságom alatt a mindig kihasznált családi kirándulások, túrák jelentették a legjobb szöcskés-sáskás alkalmakat, úgy Magyarországon, mint a környező országokban is.
Melyek voltak a legkülönösebb esetek, melyeket vizsgáltak?
Az egyik legérdekesebb eset az volt, amikor egy, - a Parlament táján kikötött - dunai rakodóhajóról riasztottak bennünket – „veszedelmes” skorpiók miatt. Az uszályban tartózkodó munkások megtagadták a munkát, mert féltek a „mérges” skorpióktól. Amikor megérkeztünk az uszályhoz, létrán másztunk le a rakodótérbe. Az uszály belsejében, a nagy farönkök között kezdtem el keresgélni, ahol valóban találtam néhány skorpiót. Kiderült, hogy a faj a kárpáti skorpió volt, amely egyáltalán nem veszélyes az emberre, így a rakodómunkások tovább folytathatták a fahasábok kipakolását. A Kárpát-medencében nem élnek az emberre veszélyes skorpió fajok. A „veszélyes” skorpiókat aztán még hetekig tartottam intézeti szobámban. Számunkra, szakembereknek sem volt mindennapi látvány, amikor később az öreg skorpiók hátán kapaszkodva megjelentek a piciny, még fehéres skorpió-gyerekek.
Kárpáti skorpió (fotó: wikipedia)
Előfordult már Magyarországon nagyobb rovarinvázió, például sáskajárás?
A növényvédelem története tele van a kártevő rovarok kisebb-nagyobb gradációival, tömeges elszaporodásával és az okozott katasztrofális károkkal. Századokkal korábban a vándorsáskák időszakos megjelenése a Kárpát-medencében is gondot okozott, még az 1900-as évek előtt kiterjedt sáskajárások voltak Magyarországon is. Akkoriban jelentékeny erőket kellett mozgósítani a marokkói sáska elleni védekezésre. Lófogatú „sáskairtó gépeket” is bevetettek a küzdelembe, mivel akkoriban még nem voltak erre a célra használható vegyszerek. Sajátságos, hogy az utóbbi 50–60 évben már egyre ritkábban mutatkoztak ezek a kártevők, és elmaradtak Magyarországon a korábbi nagy sáskajárások is, ami nagyrészt a megváltozott környezet és a túlságosan intenzívvé vált mezőgazdaság következménye.
Nagy meglepetést okozott - jó két évtizede - a Tatárszentgyörgy határában megjelent marokkói sáska rajok. A jelenség rendkívül érdekes volt számomra is, hiszen korábban csak könyvekből ismertem a hírhedt sáskajárásokat. A gazdáknak kevésbé volt szemet gyönyörködtető a látvány, a sáskák hatalmas tömege, mert a négyzetméterenként 2–3000 egyedük csonkig legelte a szántóföldi növényeket. Egyik kollégám gyűjtött is belőlük, hogy sáskapörköltet készítsen. Számomra ez az étel „nem bírt felejthetetlen élvezeti értékkel”, de azért meg lehetett enni. Afrika sáskajárásos területein bennszülött törzsek meg egyenesen örülnek egy-egy kiadósabb sáskajárásnak, mert akkor napokra megkönnyebbedik az élelem beszerzése. A Tatárszentgyörgy - Ladánybene környéki sáska-inváziónak végül – 1993-ban - jórészt a Növényvédelmi Szolgálat permetezői vetettek véget.
Napjainkban melyek a leginkább invazív, vagy kártékony fajok, amelyekkel fel kell venni a küzdelmet?
A nemzetközi kereskedelem, utazás és turizmus közvetítésével Ázsiából, Afrikából vagy akár Észak-Amerikából behurcolt rovarfajok megtelepedve hazánkban is komoly gondot okoznak a növényvédelemnek.
A két régebbi „jövevény”: az amerikai fehér szövőlepke, vagy az amerikai burgonyabogár, már évtizedek óta élnek nálunk. Hazai megtelepedésük – annak idején - külön kutatóintézmények létesítését is szükségessé tették, külön könyveket is irtunk róluk. Néha őshonos rovarpopulációk időszakos felszaporodása is előfordul, mint pl. az 50-es években a (poloskaszagú) gyümölcsdarazsaké (Hoplocampa fajok). E feladat akkor nekem jutott, a több-éves vizsgálatok/kísérletek összefoglalása is egy könyvben „végződött”.
Ugyanakkor ezek a fajok számomra már a „múltat” jelentik. A múzeumban - 2015-től -feladatköröm már csak a régi kedvenc (szöcske-sáska) csoportomra szűkült.
Jelenleg mivel foglalkozik?
Soron következő munkámat részben megszabja, hogy az Állattárba került, - 8-9 szekrényt is kitevő - egyenesszárnyú (Orthoptera) gyűjteményemet rendezzem, gondozzam, de néhány régebben elkezdett és többször is félretett) Orthoptera-faunisztikai, biológiai téma befejezésére is sort kellene kerítenem. Az idő(m) fogytával ezek jórészt tanítványaimra maradhatnak …
Írt le tudományra új fajokat?
Nem annyira újabb fajok leírása (a taxonómia) volt a területem, inkább az egyenesszárnyú rovarok előfordulási törvényszerűségei, biológiája életmódja és viselkedése foglalkoztatott. Az ELTE és a Természettudományi Múzeum – részben tanítványaimnak is mondható - kutatói viszont felfedeztek egy eddig ismeretlen tarszát is az erdélyi Kelemen-havasokban, és a szöcske a „tiszteletemre” az Isophya nagyi nevet kapta, még hozzá időzítetten: mintegy szakmai ajándékul 90. évi születésnapomra.
Melyik a legkedvesebb példánya?
A rovarok számomra egyformán kedvesek, csodálatos szervezetek, melyek különleges „alkotásokat” is hozhatnak létre. Gondoljunk csak a méhek összetett társadalmi szerveződésére, építményeire, a hatszögű sejtekből álló viasz-lép szinte mérnöki teljesítmény. A hártyásszárnyú rovarok, tehát a méhek, darazsak nemcsak művészi építményeket alkotnak, hanem „mesterségeket” is űznek. Némelyiküknek a neve is utal erre, például a kőműves méh apró kövek felhasználásával szilárdítja meg sárbölcsőjét. A lopódarázs pedig sárból köcsögre vagy inkább hordóra emlékeztető ivadékbölcsőket készít, melyekbe megbénított pókokat hord lárváinak. Egyéb „foglalkozások” is képviseltetik magukat a rovarok közt: vannak, amelyek festéket termelnek, mint a bíborpajzstetű, selyemfonalat készítenek, mint a selyemhernyó, világítanak, mint a szentjánosbogár, vagy gázt fejlesztenek, mint a pöfögő futrinka…
A kedvencek között mégis talán a tarsza (Isophya) szöcskéket emelném ki. Több fajukat nemzedékeken keresztül neveltem, tanulmányoztam, Évtizedek során jelentős gyűjteményt hoztam össze belőlük, főleg a Kárpát-medencéből és a környező területekről. Sajnos, puha testük nehezen bírja a preparálást, s ezért korábbi pompás színezetükre alig emlékeztetnek a gyűjteményi példányok. A tarsza-fajok kisebb földrajzi területekre korlátozódó szárnyatlan jószágok, faji különbségeiket hangjuk jobban elárulja, mint külsejük. Kollégáimmal együtt Erdélyben is több endemikus, csak ott élő fajt is fedeztünk fel, részben a „hang-detektorral” felerősített hangjuk alapján.
Melyik volt a kedvenc gyűjtőhelye vagy országa?
Minden tájnak megvan a maga szépsége és értéke. Debrecenben kezdtem az egyetemet, így kézenfekvő volt, hogy a Hortobágyon tanulmányozzam a pusztai élővilág szöcskéit és sáskáit, melyekből, doktori dolgozatomat is írtam. Ezután a Kárpát-medence többi részét, a Felvidéket, Erdélyt és a Délvidéket is bejártam, majd a mediterrán országokban tett gyűjtőutak anyaga is a gyűjteménybe került. Külön gyűjtőexpedíciók mellett, szakmai konferenciák alkalmával is, ha csak egy fél órára, de minden alkalmat felhasználtam arra, hogy a helyi Orthoptera-faunával ismerkedjek és gyarapítsam gyűjteményemet. Kanadai tartózkodásom alatti gyűjtést is egy tanulmányban összegeztem.
Melyik a legnagyobb példány az egyenesszárnyúak között?
A Közép-és Dél-Európa legnagyobb egyenesszárnyú fajai a fűrészlábú szöcskék nemzetségébe tartoznak. Nálunk egy fajuk él, a Saga pedo, amely itt – védett rovarként - Budapest környékén is előfordul. Tojócsövével, csápjával együtt 15 cm is lehet, de a trópusi botsáskák között közel fél-méteres is ismeretes. Érdekes tulajdonsága, hogy nincs hímje, szűznemzéssel szaporodik, tehát megtermékenyítetlen tojásokból is kikelnek a kis szöcskék. A nagy példányokat súlyuk miatt nehéz hagyományosan, tűvel átszúrva tárolni.
A doboz közepén egy balkáni (fűrészlábú szöcske) faj hímje látható.
Lóbogár, lótetű, lótücsök. Melyik elnevezés helyes?
A magyar nyelv sok néven ismeri ezt a rovart, már csak feltűnő nagysága, gyakorisága és kertészeti kártevő volta miatt is. Magyar (hivatalos) tudományos neve a lótücsök. Hazánkban ez az egy faj él, de ahogy délebbre megyünk, több lótücsök-félével is találkozhatunk. Az egyenesszárnyú rovarok melegkedvelő állatok, ahogy délre haladunk, növekszik a fajgazdagság: míg Magyarországon jelenleg 125 Orthoptera-fajt ismerünk, Spanyolországban már vagy hatszor ennyi fajról is tudunk.
Fényképezni is szerette a rovarokat?
Igen, rengeteg fotóm van különböző fajokról, korábban természetesen még régebbi fényképezőgépekkel, filmre dolgoztam. A fotók nagy segítséget jelentenek a mondanivalók szemléltetésében. A sáskákat és a szöcskéket például a tojócső különböző hossza alapján könnyedén meg lehet különböztetni. Az egyik kedvenc képemen egy nagy zöld lombszöcskével nézhetünk farkasszemet…
Mik a jövőbeli tervei?
Túl nagy terveim – 94 év után - aligha lehetnek. Az évtizedek során felgyűltek kisebb-nagyobb teendők, melyekkel csak részben végeztem. Évtizedeket is el lehetne tölteni még tanulmányok, publikációk befejezésével, de azt hiszem, ezeket a feladatokat nagyrészt a fiatalokra kell hagynom.
Szöveg: Kucska Krisztián
Szerkesztő: Jókuthy Emese, Simó Szabolcs
Fotók: Simó Szabolcs