Érdekes eredményt hozott az Év vadvirága választás 2015-ben. A legtöbb szavazatot egy látványos megjelenésű, de leszármazási vonalait és pontos felosztását tekintve még nem minden részletében tisztázott fajcsoport, a tollas szegfüvek (Dianthus sect. Plumaria) kapták. A szekció a legtöbb növényhatározóban több, külön fajként vagy alfajként tárgyalt növényt takar. Közülük egyesek önállóságát bizonyították, mások taxonómiai rangja még szakmai viták, kutatások tárgya. Összefoglaló nevük a rojtos szélű fehér szirmaikra utal. A Magyar Természettudományi Múzeum a csoport néhány tagjának típuspéldányait is őrzi.Érdekes eredményt hozott az Év vadvirága választás 2015-ben. A legtöbb szavazatot egy látványos megjelenésű, de leszármazási vonalait és pontos felosztását tekintve még nem minden részletében tisztázott fajcsoport, a tollas szegfüvek (Dianthus sect. Plumaria) kapták. A szekció a legtöbb növényhatározóban több, külön fajként vagy alfajként tárgyalt növényt takar. Közülük egyesek önállóságát bizonyították, mások taxonómiai rangja még szakmai viták, kutatások tárgya. Összefoglaló nevük a rojtos szélű fehér szirmaikra utal. A Magyar Természettudományi Múzeum a csoport néhány tagjának típuspéldányait is őrzi.
A fehér virágú tollas szegfüvekhez (Dianthus sect. Plumaria) tartozó növényfajok sokfelé előfordulnak Eurázsiában. Összefoglaló nevük a rojtos szélű fehér szirmaikra utal. Közép- és Délkelet-Európa a fehér szegfüvek fajaiban és alakjaiban gazdag terület, talán a csoport egyik fajkeletkezési központja. Magyarországon a csoport valamennyi tagja védett, többen közülük a nemzetközi természetvédelmi egyezményekben is szerepelnek. A száraz termőhelyeken élő, tömött-párnás növekedésű fajok és alakok levelei szürkészöldek. Közös vonásuk, hogy jó természetességi állapotú nyílt gyepekben élnek.
Sziklás hegyvidékeinken nyár elejétől egészen késő őszig kerülhetnek szem elé a kerti szegfüvek szépségét idéző, sok virággal pompázó sziklai fehér szegfüveink. A növényhatározóinkban Szent István-szegfű (Dianthus plumarius subsp. regis-stephani), Lumnitzer-szegfű (Dianthus plumarius subsp. lumnitzeri) és korai szegfű (Dianthus plumarius subsp. praecox) néven találjuk meg a korábban megkülönböztetett, kis elterjedési területű, bennszülött (endemikus) alakokat. Biztos elkülönítésük gyakorlatilag lehetetlen, hiszen populációkra igen nagy változatosság jellemző. Egyelőre a legmodernebb molekuláris-taxonómiai vizsgálatok sem tisztázták e szegfüvek pontos helyzetét, a kutatások jelenleg is zajlanak.
Sziklafüver lejtőssztyeprét a Kelet-Bakonyban, sok fehérszegfűvel (fotó: Bauer Norbert)
A Dunántúli-középhegység dolomitsziklagyepeiben jellemző alakot Szent István-szegfű néven először Rapaics Rajmund említette a Budai-hegységből, 1922-ben. Az 1970-es években Baksay Leona – a Természettudományi Múzeum Növénytárának egykori munkatársa – citotaxonómiai vizsgálatai alapján e növényt alfaji szinten tárgyalta. Szintén az ő kutatásai nyomán tartottuk egyes dunántúli populációinkat a Lumnitzer-szegfűhöz tartozónak. A Lumnitzer-szegfüvet Dévényi-kapu környékéről, a Pozsony és Hainburg melletti hegyekről írták le (Szlovákia nyugati és Ausztria északkeleti peremén). A klasszikus lelőhelytől (locus classicus) északra, a Kis-Kárpátok sziklagyepjeiben is ez az alak él. A korai szegfű is Szlovákia hegyvidékein, de a Nyugati-Kárpátokban jellegzetes, nálunk az Északi-középhegységben, a Bükk és az Aggteleki-karszt néhány pontján találkozhatunk vele.
Szent István szegfű (Dianthus plumarius subsp. regis-stephani) (fotó: Bauer Norbert)
A Lumnitzer-szegfű (Dianthus plumarius subsp. lumnitzeri) az alsó-ausztriai Hainburg felett, a növény klasszikus lelőhelyén (locus classicus) (fotó: Bauer Norbert)
A sziklai fehér szegfüvekkel szemben, az alföldi homokpusztáinkon élő fajok helyzete és hazai elterjedése tisztázott.
Az Alföld meszes homokpusztagyepeiben él a kései szegfű (Dianthus serotinus). Igazi pannon endemizmus, a magyar csenkeszes homokpusztáink egyik legjellegzetesebb növénye. Elterjedési adatainak zöme a Duna-Tisza közéről ismert, de a Dél-Mezőföldön és a Kisalföldön, ill. a Pilis és Gerecse hegylábi homokján is megtalálható. A faj tudományos nevében (Dianthus serotinus Waldst. et Kit.) leíróként Kitaibel Pál és mecénása, Franz Adam Waldstein neve szerepel. A növény felismerését és nevét Kitaibelnek köszönhetjük, de meg kell jegyezni, hogy ő még nem különböztette meg a sziklagyepekben előforduló hasonló alakoktól. A növény típuspéldányait az MTM Kitaibel-herbáriumában őrizzük [linkje a HUNGARICANA-adatbázisban: http://herbarium.hungaricana.hu/hu/view/4908/?query=SZO%3D%28dianthus%29&bbox=-4586.08446914853%2C-5670.411397523645%2C8330.084469148529%2C54.41139752364552].
A másik homoki fehér szegfüvünk, az északkelet-európai elterjedésű balti szegfű (Dianthus arenarius subsp. borussicus). Bizonyítottan legdélebbi állománya hazánkban, a Bakonyalja homokpusztáin, Fenyőfő és Bakonyszentlászló környékén él. Itt a különleges vegetációtörténeti értékű, minden bizonnyal őshonos erdeifenyves, a „Fenyőfői Ősfenyves” tisztásain és környezetében jellemző homoki gyepek adnak otthont a balti szegfű populációjának.
Balti szegfű (Dianthus arenarius subsp. borussicus) (fotó: Bauer Norbert).
A szekció többi tagjától legkönnyebben megkülönböztethető (egyes szerzők szerint nem is ebbe a szekcióba tartozó) növény, az élőhelyválasztását tekintve is nagyon eltérő buglyos szegfű (Dianthus superbus). Eurázsia mérsékelt övi területein, nedves réteken él, virága gyakran rózsaszín, szirmai gyakran tövükig rojtosak. Hazánkban leggyakrabban mocsárréteken találkozhatunk vele, de a Kárpátokban már hegyi kaszálókon, legelőkön is előfordul.
Bauer Norbert