A kecsege, amelyet a Magyar Haltani Társaság – közönségszavazás útján – 2015-ben az év halának választott, hazai vizeink egyik legérdekesebb küllemű hala. Rendszertanilag a sugarasúszójú halak osztályába (Actinopterygii), a tokhal alakúak rendjébe (Acipenseriformes), a tokfélék családjába (Acipenseridae) tartozik.
(http://danube-sturgeons.org/danube-sturgeons/species/sterlet-chiga/ nyomán)
A tokfélék a jura időszakban, nagyjából 200 millió évvel ezelőtt jelentek meg, ezzel a sugarasúszójú halak legősibb képviselői közé tartoznak. A családba jelenleg 4 genusz (Acipenser, Huso, Pseudoscaphirhynchus, Scaphirhynchus) fajait sorolják.
A sugarasúszójú halak evolúciója (http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b0/Evolution_of_ray-finned_fish.png)
A család huszonöt ma élő fajának közös jellemzője, hogy belső vázukban a porcos elemek vannak túlsúlyban, és testüket kívülről zománccal bevont csontlemezek, ún. vértek védik. A vértek között apró bőrcsontok is elfordulnak. Orruk megnyúlt, szájuk a fej alsó oldalán helyezkedik el, amelyet négy bajuszszál övez. Farokúszójuk a cápákéhoz hasonlóan részaránytalan, tudományos kifejezéssel heterocerk, vagyis az úszó alsó és felső lebenye eltérő méretű és alakú. A ma élő fajok kizárólag az északi féltekén fordulnak elő. Különleges életmódbeli sajátságuk, hogy életük nagy részét tengerekben töltik, de szaporodásuk édesvízhez kötött, ezért jellemzően folyókba vándorolnak fel ívni. Ezt a viselkedésformát anadrom vándorlásnak nevezzük (szemben a katadrom vándorlással, amikor a jellemzően édesvízi halak a tengereket keresik fel ívni). A tokfélék családjának több tagja, köztük a kecsege, másodlagosan teljesen édesvízi életmódra tért át, de vándorló természetét így is megtartotta.
Tokfélék rajzos ábrázolása:1) közönséges tok 2) kecsege 3) viza
Megérdemelten nevezhetjük őshonos halfajaink közül a legesztétikusabbnak a kecses és áramvonalas testű kecsegét. Rokonaihoz hasonlóan feje megnyúlt, orra elvékonyodó és kissé felfelé hajló, de fajon belül nagy egyedi változatosságot mutat. Ez alapján alapvetően egy hosszabb és hegyesebb orrú, valamint egy tompaorrú változatot különböztetnek meg. Négy bajuszszála rojtozott. Öt vértsor húzódik végig a testén: egy háti (12–17 vért), két oldalsó (57–71 vért) és két hasi (12–18 vért). Színe sötét barnásszürke, zöldes árnyalattal, amitől a világosszürke vértek jól elütnek. Hasa sárgásfehér, a hasúszói és a farokalatti úszója enyhén vöröses. Úszóit fehéres sáv szegélyezi. Két további színváltozata létezik, egy teljesen fehér, valamint egy rózsaszínes-sárga. Testhossza elérheti a 100–125 cm-t, tömege 15–16 kg-ot is nyomhat. Élettartama 20–25 év, ezzel az Acipenser genuszon belül a legrövidebb életű faj.
Fiatal kecsege (http://www.hlasek.com/foto/acipenser_ruthenus_hf5946.jpg)
Kecsege portré (http://www.schoepfung.eu/fileadmin/win/sc/dateien/5/wasser/sterlet_kopf.jpg)
A kecsege folyami hal, a nagyobb folyók síkvidéki tájékán fordul elő. A folyómeder mélyebb részein érzi jól magát, itt kisebb rajokba csoportosulnak az egyedek. Nagyobb rajokat csak telelés és ívás idején alkotnak. Tavasszal a folyók felsőbb szakaszára vonulnak ívni. A vándorlás során megtett út hossza nem haladja meg a 200 km-t. A kecsege 4–6 éves korában válik ivaréretté. A szaporodási időszak április végétől június elejéig tart, mialatt a nőstények 4–100 ezer ikrát raknak le.
A szaporodást követően visszatérnek mérsékelt vízáramlású élőhelyükre, ahol a táplálékkínálat is gazdagabb. A kecsege táplálékát elsősorban a vízfenéken-, és annak közelében élő rovarlárvák alkotják – főként árvaszúnyogok, tegzesek, kérészek, álkérészek, púposszúnyogok lárvái. Kedvenc csemegéje a tiszavirág (Palingenialongicauda) lárvája, amelyet orrával túr ki a partfalból. Fogyaszt még kisebb puhatestűeket, gyűrűsférgeket és egyéb vízi gerincteleneket, pl. apró rákokat. A nagyobb egyedeknek kisebb halak is szerepelnek az étlapjukon. Érdekes megfigyelés, hogy a kérészek és álkérészek tömeges rajzásakor a kecsegék a vízből kiugrálva röptükben kapják el a rovarokat.
A kecsege euro-szibériai elterjedésű, a Kárpát-medence nagyobb folyóiban honos. Egykor a Duna-deltától a Felső-Dunáig elterjedt volt, valamint a Duna legtöbb mellékfolyóját is benépesítette. Előfordulása napjainkra számottevően beszűkült. A Duna német és osztrák szakaszán már kis híján kipusztult, és a folyó középső és alsó szakaszán is egyre kisebb populációk vannak csak jelen.
A kecsegeállomány nagyságára – célirányos felmérések hiányában jelenleg is – a halászok és horgászok fogási adatai alapján lehet következtetni. Az 1950-es és ’60-as években nagy visszaesést mutatott a Magyarországon fogott kecsegék száma. A ’70-es években – valószínűleg a vízminőség javulásának és a mesterséges telepítések megkezdődésének köszönhetően – némi állománynövekedés volt tapasztalható. Míg 1958 és 1981 közt nagyjából 22,5 tonna volt az átlagos éves kecsegefogás mennyisége a Duna magyar szakaszán, napjainkra ez 5–10 tonnára csökkent.
Jelenleg Magyarországon a Duna, a Dráva és a Tisza teljes hazai szakaszán, a Rába és az Ipoly alsó szakaszán, valamint a Mosoni-Dunában, a Murában, a Szamosban, a Bodrogban, a Berettyóban, a Marosban, a Hármas-, a Kettős- és a Sebes-Körösben is előfordul.
A kecsege hazai elterjedése
(http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/magyarorszag-halfaunaja/ch05s08.html)
A tokfélék jelentős szereppel bírtak egykor a Duna-menti népesség életében, ugyanis a csapatosan vándorló, ezáltal könnyen halászható, nagy testméretű halak remek táplálékforrást jelentettek. A kecsege halászatához kerítőhálót, ún. kecsegehálót használtak, amely speciális kialakításával kihasználta a faj „furakodó” természetét, így ejtve csapdába a halat. A háló működési elvét Herman Ottó 1887-es leírásában így ismerteti:
„A kecsege, háló közé kerülve, menekülni iparkodik s nekirohan orrával az inléhésnek, mely enged s evvel arra készti a halat, hogy még jobban furakodjék. Az inléhés, finomságánál fogva, mindinkább enged s természetesen kitolúl a tükörháló nagy szemén is, ekképen az inléhésből valóságos zacskót készít. Mihelyt a kecsege annyira kitolta az inléhést, hogy hónaljszárnya a zacskóban van: el van fogva, mert a szárnya belékerül a zacskóba s ott, mint valami szigonynak a szakája, a szemekbe bonyolódik, belehorgolódik.”
A tokhalászat virágkora a Duna magyarországi szakaszán a 11–15. századra tehető, de a túlhalászás eredményeként a 16. századtól csökkenni kezdett a hazai állomány. A 19. században már csak alkalmi fogásként voltak jelen, majd az 1972-ben és 1984-ben megépült vaskapui vízlépcsők a tokfélék megmaradt populációira végzetes csapást mértek.Az erőművek miatt a Fekete-tenger felől érkező vándorok már nem tudtak felúszni a Duna középső szakaszára. Így a kecsege rokonai közül a korábban hazánkban előforduló viza (Husohuso) és a sőregtok (Acipenserstellatus) kipusztultnak tekinthető térségünkben, a simatok (Acipensernudiventris) és a vágótok (Acipensergueldenstaedti) nem vándorló formája pedig csak nagyon szórványosan fordul elő. A 20. század második felére csak a kecsege maradt meg, mint halászható tokféle, melyet még 1888-ban Herman Ottó a „gazdasági tekintetben fontosabb halaink” közé sorolt, és az „Igen becses s aránylag még gyakori…” jellemzéssel illetett.
Mára azonban a duzzasztott folyószakaszokról eltűnt, és máshol is vészesen megfogyatkozott az egyedszáma, ezért 2014-ben kikerült a fogható halfajok névsorából (a halgazdálkodás és a halvédelem egyes szabályainak megállapításáról szóló 133/2013. VM rendelet alapján). Magyarországon a kecsege jelenleg nem áll természetvédelmi oltalom alatt, bár szerepel a Természetvédelmi Világszövetség nemzetközi vörös listáján, mint veszélyeztetett faj (IUCN Red List, Vulnerable), illetve a Washingtoni Egyezmény II. (CITES II.), továbbá az Élőhelyvédelmi Irányelv V. függelékében is.
A magyarországi kecsegeállományra a legfőbb veszélyt a folyószabályozások, duzzasztások okozta megváltozó ökológiai viszonyok és a vízszennyezés jelentik. Az aljzatról táplálkozó kecsege fokozottan kitett a nehézfém-szennyezésnek, mivel közvetlenül érintkezik az üledékkel. A táplálékát alkotó élőlények, mivel a mederfenék lakói, szennyezés hatására elpusztulnak, így a hal számára elérhető táplálék mennyisége csökken. A táplálékkal felvett nehézfémek pedig a kecsege szervezetében felhalmozódhatnak. A tokfélék védelmére irányuló törekvések tehát leginkább a folyami élőhelyek védelmére, a vándorlási útvonalak biztosítására, illetve helyreállítására, az orvhalászat visszaszorítására és a visszatelepítéssel történő egyedszám-utánpótlásra összpontosítanak.
Szőke Viktória, Kétéltű- és hüllőgyűjtemény
Nemzetközi programok, amelyek a tokfélék védelmét célozzák:
STURGEON 2020
http://www.icpdr.org/main/sturgeon-2020-program
Life +