Az emberi történelem során számos neves, nagyravágyó férfiú vállalkozott a világ meghódításának feladatára. Az adott korban ismert világ méretéhez képest talán Nagy Sándor könyvelheti el magának a legnagyobb sikert. A fáraóhangyák azonban, ha írnának történelemkönyveket a dicső hódításokról és hódítókról, valószínűleg még egy aprócska, kitekintő széljegyzetre sem méltatnák a nem-hangya hódítót, Nagy Sándort és seregét. Teljesítménye, bármily nagy is emberi léptékben, a fáraóhangyák tapasztalt világhódító szemében egészen eltörpül. Nem is beszélve arról a hangyaésszel felfoghatatlan körülményről, hogy a hódító csapatokat egy hím egyed vezette. A hangyatörténészek értetlenkedő fejcsóválások közepette minden bizonnyal ezzel az abszurd helyzettel magyaráznák e nem-hangya hódítók viszonylagos sikertelenségét, hiszen minden hangyabirodalomban köztudott, hogy csakis erős királynők vezénylete alatt lehet bármit is elérni.
Talán túlontúl szigorú voltam saját fajommal az imént. Végső soron mi is meghódítottuk a világot, sőt, ezt előbb tettük, mint a fáraóhangyák. Ezzel még a legradikálisabb szemléletű hangyatörténész sem vitatkozhatna, hisz eredetileg melegövi népük a mérsékelt övben nem tudna fennmaradni a fűtött emberi épületek adta menedék nélkül. A tengereket is emberi közvetítéssel szelték át, és jutottak el valamennyi kontinensre és élőhelyre, ahol csak hangyák megtelepedhetnek. Mára ténylegesen mindenütt ott vannak, olyannyira, hogy már azt sem lehet pontosan kideríteni, eredetileg honnan is jöttek. Valószínűleg Afrikából, akárcsak mi.
Az ember természetesen nem szándékoltan terjesztette el a világon a fáraóhangyákat: a bútorokban, élelemraktárakban rejtőzködő kolóniák potyautasként követték őt. Legalábbis ezt gondoljuk mi; az említett radikális hangyatörténész erre talán másképp emlékszik. Például úgy, hogy a hangyáknak behódolt emberi népesség furcsa, bár figyelemreméltó képességei révén előkészítette a terepet a hódító fáraóhangya-seregeknek: valamilyen módon – hangyaúrnői számára – csövekbe zárta és tárolta a nap melegét a hidegebb időkre, és mindenfelé „konyha” nevű élelemraktárakat épített. Ezt az utóbbi elméletet némileg cáfolják a gyakori, vegyi fegyverek használatától sem visszariadó ember-hangya incidensek, de hát melyik nagy birodalomban ne lennének lázadások…
Nézzük meg közelebbről is a világhódító fáraóhangyákat! Jó közelről kell, mert még hangyaléptékkel is hangyányiak: a dolgozók (csökevényes ivarszervű nőstények) mindössze 2 mm-es, sárgásbarna állatok, kissé sötétebb potrohvéggel. Az ivaros alakok kissé nagyobbak és sötétebbek, de mivel a párzás a fészkekben történik, tömeges, látványos rajzási felvonulást sohasem tartanak a találkához illendően szárnyakba öltözött hangyafiak és leendő királynők. A fáraóhangya nevet (Monomorium pharaonis) magától Linnétől, a tudományos nevezéktan megalkotójától kapták. Névválasztása mögött az a gyanúja állt, hogy az egyiptomi fáraóra és népére mért bibliai 10 csapás során ezek a hangyák (is) képviselhették a kártékony rovarokat.
Balra: fáraóhangya dolgozó, méretaránnyal. Forrás: J-E Nystorm, Wikimedia Commons. Jobbra: fáraóhangya dolgozó, múzeumi példány mikroszkóp alatt. Forrás: April Nobile, Wikimedia Commons.
Nagyjából 1000-2500 dolgozó tevékenykedik egy-egy kolónia külső és belső munkálataiban. Más hangyafajok akár több százezres létszámú kolóniáihoz képest ez kevésnek tűnhet, a helyzet azonban ennél némileg árnyaltabb. A dolgozók mellett nem csak egyetlen, hanem akár 100-200 királynő is élhet ugyanabban a fészekben! Ez a hölgyegylet felelős a dolgozó és ivaros egyedek létrehozásáért, és ilyen nagyszámú peterakó mellett a kolónia rohamos ütemben növekszik. A dolgozók és királynők arányát a fészekben a dolgozók szabályozzák; a lárvák megkülönböztethetők, és a dolgozók döntik el, mennyi királynőt nevelnek fel. Ha a fészek népsűrűsége meghaladja az adott helyen ideálisnak tartott méretet, a dolgozók és a királynők egy csoportja – „hónuk alá csapva” néhány petét, lárvát és bábot – felkerekedik, és valahol a közelben új városállamot alapít.
A leányvárosok aztán továbbra is jó szomszédsági viszonyban maradnak – fáraóhangyák között ismeretlen a sok más hangyafajra jellemző „fészekizmus”. A „fészekista” ideológiát valló fajok az azonos fajú, de másik kolónia illatzászlaja alá tartozó egyedeket megfelelő kolóniaillat-útlevél hiányában statáriálisan kivégzik. A fáraóhangyák ellenben nem is állítanak ki illatútleveleket (azaz nincsenek fészekközösséget azonosító illatmolekulák a testfelszínükön), nem lépnek fel agresszívan egymással szemben, és a leányvárosok továbbra is laza szövetségben maradnak. Például egy szerencsétlen sorsú, elpusztult fészek túlélő egyedeit a szomszéd városállam befogadja, illetve a szomszédos városok akár dolgozókat vagy királynőlárvákat is készséggel adományoznak egymásnak, ha valamelyik kolóniában éppen ennek látják szűkét. A fáraóhangyák tehát többé-kevésbé együttműködő kisebb kolóniák hálózatos államszövetségét hozzák létre, így ha valahol megvetik mind a hat lábukat, még a legagresszívabb, folyton háborúban álló rivális hangyafajok sem tudják megállítani a terjeszkedésüket.
A fáraóhangyák sikerének másik kulcsa a cseppet sem válogatós ízlésük és rendkívül hatékony úthálózat-építésük. Gyakorlatilag minden szerves anyagot elfogyasztanak, legyen az kristálycukor, kenyérmorzsa, zsiradék vagy kisebb-nagyobb rovar. Ebből adódóan nem szívesen látott vendégek a konyhákban és élelmiszerraktárakban, bár ők maguk vonakodnak tudomást venni erről. Ezen vonakodásnak köszönhetik a konyhai kártevő minősítést, és az ebből következő időnkénti vegyi fegyveres csapásokat az emberek részéről. Pedig – gondolhatnák a hangyák – ha az emberek látnák azt a mesteri és kifinomult, feromonok illatmolekuláival kikövezett útrendszert, amit a fáraóhangyák népe épít, aligha tudnának őszinte csodálaton kívül bármi egyébbel reagálni. De hát mit lehet tenni olyan fajokkal, amelyek annyira vakok az illatokra, mint az ember…
A fáraóhangyák három különböző feromon segítségével építik ki és használják hatékonyan úthálózataikat. A legkevésbé illékony, vonzó (attraktáns) feromon jelöli ki a fő útvonalakat. A fáraóhangyák este lepihennek, és reggel indulnak szerte az úthálózat mentén az élelemkutató alakulatok, akik – hála e feromon tartósságának – a megszokott utakat ugyanott találják, ahol este hagyták. Ha valamelyik szerencsés cserkészalakulat élelemforrást talál, azonnal hazaszalad és riadóztatja a fészket, így hamar seregestül felvonulnak a zsákmány hazaszállításához. Az élelemforrás helyét egy jóval illékonyabb, de rendkívül vonzó feromonnal jelölik meg. Ez a kémiai anyag további segítség a mozgósításban. Illékonysága miatt gyakran meg kell újítani a jelzést, viszont ha már kimerült a talált táplálékforrás, hamar nyomtalanul eltűnik, és nem vonz oda potyára további dolgozókat. A hangyák többsége rendelkezik hasonló attraktáns feromonokkal, a fáraóhangyák harmadik típusú feromonja viszont igazi ritkaságszámba megy. Ez egy viszonylag tartós taszító (repellens) feromon, amellyel a felderítők a zsákmánnyal nem kecsegtető vagy veszélyesnek ítélt területekre vezető utakat jelölik meg. Az illatmolekula-információkkal kódolt úthálózat nagyon gyors, dinamikus és hatékony táplálékforrás felfedezéshez és kiaknázáshoz vezet, és megóvja a dolgozókat attól, hogy feleslegesen vesztegessék drága idejüket ott, ahol nincsen ennivaló, ráadásul akár még veszély is leselkedik rájuk.
Bár e cikk szemléletformáló szándékkal is íródott, a szerzője realista annyira, hogy feltételezi, ezután sem fogja a kedves olvasó maradéktalan lelkesedéssel szemlélni, amint épp a spájzát dézsmálják a fáraóhangyák. De most, hogy ennyivel többet tudunk világhódító útjukról, különleges államszövetségi rendszerükről és úthálózat-logisztikájukról, talán egy tiszteletteljes biccentést már megérdemelnek. Lehet őket akkor is, annak ellenére is csodálni, ha érdekeink éppen nem egyeznek, és legfeljebb abban értünk egyet, hogy mi a finom.
Vas Zoltán, Hártyásszárnyúak gyűjteménye