Évinger Sándor

A Kis-Balaton közelében fekvő Zalavár községnek ma ezernél kevesebb lakosa van, azonban a 9. század második felében és az Árpád-kor egy részében fontos regionális centrum volt. 

A nagy népsűrűség és a feltehetően intenzív „átmenő forgalom” azonban a fertőző megbetegedések megjelenésének és elterjedésének is kedvez. Ez alól Zalavár sem volt kivétel.

A képen egy 25–30 éves korában elhunyt, fiatal felnőtt férfi kilencedik háti csigolyája látható, melyet egy fémtárgy döfött keresztül. A fémtárgy valószínűsíthetően egy fegyver darabja, a szúrás pedig talán hátulról és balról érhette az áldozatot.

A frank hódoltság idején a Dunántúl legfontosabb uradalmi központja a mai Zalavár-Várszigeten épült fel. Ebben a központban állt a „Karoling Kelet” legnagyobb ismert zarándoktemploma, amelyet Hadrianus mártír tiszteletére emeltek.

Az antropológiai vizsgálatok során feltűnt, hogy a 9. századi sírokban nyugvó felnőttek között mintegy másfélszer annyi a férfi, mint a nő. Emellett a férfi csontvázakon gyakran találtunk gyógyult vagy halál környéki sérüléseket. Ez arra utal, hogy az uradalmi centrumban jelentős létszámú katonáskodó réteg, talán az őrgróf „magánhadserege” tartózkodhatott, amelynek tagjai a végórájukat követően a központi temetőben kaphattak helyet.

Az orrcsont törése nem kizárólagosan a katonáskodó rétegek sérülése volt, amit az is bizonyít, hogy békés életmódú falusiak temetőiben is találunk ilyen nyomokat, ráadásul nem csak férfiakon, de olykor nőkön is

A Kis-Balaton közelében fekvő Zalavár községnek ma ezernél kevesebb lakosa van, azonban a 9. század második felében és az Árpád-kor egy részében fontos regionális centrum volt. A Dunántúl az Avar Kaganátus 9. század eleji szétesése és a honfoglaló magyarság megérkezése közötti időszakban a Frank Birodalom fennhatósága alá került. A frank hódoltság idején a Dunántúl legfontosabb uradalmi központja a mai Zalavár-Várszigeten épült fel.

A csontváz különlegessége az a – feltételezhetően – honfoglalás kori nyílhegy, amely az egyik háti csigolyájába ékelődött bele. Noha a nyílvessző szárát minden bizonnyal letörték, magát a fémhegyet nem tudták eltávolítani, ezért a temetéskor is a testben maradt, s így megőrződött az utókornak. Egyúttal a valószínűsíthető halálokról is tájékoztat.