A képen látható példány annak a sorozatnak a része, melynek alapján Mocsáry Sándor (1841–1915), a múzeum Hártyásszárnyú gyűjteményének alapítója a fajt elnevezte 1885-ben. A faj tudományos nevében (Pepsis pulszkyi) Mocsáry a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, Pulszky Ferenc (1814–1897) előtt tisztelgett.
A vörös tűzhal (Pterois volitans) bordó és fehér csíkjaival, valamint hadrendben álló zászlós dárdáknak látszó úszósugaraival, igen fenyegető látványt nyújt. Nem véletlenül. Ha megérintik, az úszósugarak tövében lévő mirigyekből mérget fecskendez ellenfél bőrébe, így természetes ellensége nemigen van. Mérge az emberre is veszélyes lehet; erős fájdalmat, rosszullétet, légzési nehézségeket, bénulást, görcsöket és ájulást okozhat.
1865-ben jelent meg nagyszerű műve, a „Jellemző adatok Magyarország faunájához”. Ebben összefoglalja mindazt az ismeretet, ami addig a pannon térség állatvilágáról összegyűlt. Nemcsak sok, addig ismert faj jelentőségére hívja fel a figyelmet, hanem újakat is felsorol. Munkája különösen fontos a magyarországi rovarvilág feltárásának szempontjából.
A Zefír-boglárka típusanyaga talán mégsem veszett el. Koy Tobiás (1857–1829) üvegskatulyás lepkegyűjteményének leltározása során ugyanis találtunk egy hímet. A Zefír boglárka mellett számos olyan lepkére akadtunk az üvegdobozokban, amelyekhez a balkáni expedíciók sorozata előtt elhunyt Koy Tóbiás nem juthatott hozzá.
Az Esmeralda coerulea első példánya 2014-ben érkezett a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményébe. Székely Kálmán magángyűjtő, a cincérek (Cerambycidae) családjának legjobb hazai szakértője megvásárolta a faj két példányát Európa egyik legnagyobb rovarbörzéjén, a Párizshoz közeli Juvisy-sur-Orge városában. Az egyik hím példányt a múzeumnak ajándékozta.
A fajt a XVIII. század végén gyűjtötték először az dél-oroszországi sztyeppvidéken. Első magyarországi előfordulását 1816-ban jelezték nyomtatásban, amely szerint Georg Dahl bécsi rovarkereskedő Buda környékén nagy számban gyűjtötte. Frivaldszky Imre naplójában 1830-ból jelzi a pesti Ördögmalomtól (a mai Dagály strandfürdő környéke). Négy évtized múlva már arról tudósít, hogy Budapest környékéről kipusztult a lepke.
A természetbúvár teremben két montírozott karvaly is látható, egyik reptében, zsákmányolás közben, a másik békésen üldögél. Karmai között verebet tart, nem véletlenül. Feltűnően vékony, „pilincka” lábával nem tud olyan erős, küzdő zsákmányt ejteni, mint a baglyok vagy az egerészölyv, ezért szinte kizárólag madarakat fogyaszt.
A felnőtt hím tolla fekete, szeme körül sárga karikát visel, csőre is élénksárga. A tojó ezzel szemben barna, csőre színe nem feltűnő, a fiatalok is barnák. A hím messze hangzó éneke közismert. Forgalmas nagyvárosokban előfordul, hogy az erős fény becsapja a madarakat, és kivilágított tereken, téli éjszakán is dalra fakad.
Az erdei dioráma kis tavánál üldögél egy faágon az a madár, amelyik minden étkezéskor orosz rulettet játszik az életével. Tápláléka – ahogy a dioráma beállítása is mutatja – szinte kizárólag halakból áll.
Soknevű madár, hiszen a közismert „szajkó” név mellett nevezik még mátyásmadárnak, szárnyas erdésznek és az erdő bohócának. Nem összekeverendő a hollóval, ami Corvin Mátyás madara, mert a szajkó a „Mátyás! Mátyás!” - hangra emlékeztető, jellegzetes kiáltása, és nem a népmesék álruhás királya miatt kapta ezt a nevet.
