Ősmaradványokkal nemcsak az iharkúti leleteket bemutató kiállításunkban találkozunk, hanem már az odavezető úton is. Amint a múzeum kupolacsarnokából az állandó kiállításba tekergő két csigalépcsőn feljutunk az első szintre, és rögtön megállunk az éppen tojást majszoló Coelophysis-rekonstrukció falba süllyesztett vitrine előtt, különös képződményeket látunk a padlón és a falakon. Kisebb-nagyobb csigaház- és lövedékszerű formák simulnak a burkolat felszínébe. Sok kérdés felmerülhet bennünk: milyen állat háza lehetett? Csigáé? Lábasfejűé? Mi volt a tápláléka? Élt belőle nagyobb is? Képzeljük el, hogy amin a vitrin előtt állunk, valaha a tenger aljzata volt. A padlót ugyanis olyan mészkőlapok alkotják, amelyek megőrizték az évmilliók során megkövült tengeri élőlényeknek (lábasfejűeknek) a maradványait. A lapokat Németországból szállították ide a múzeum bővítésekor.
Az ammoniteszek, melyeknek a háza első ránézésre a csigákéhoz hasonlít, kb. 400 millió éve (a devon időszakban) jelentek meg, és a dinoszauruszokkal együtt mintegy 65 millió évvel ezelőtt (a kréta időszak végén) pusztultak ki. Halakkal táplálkoztak, és a házuk hossza elérhette a 2 métert is.
Ammonitesz a Természetbúvár-teremből (fotó: György Zoltán)
A kutatók számára fontos korjelző fosszíliák (ősmaradványok), hiszen gyors evolúciójuk miatt meghatározozható velük a kőzetek kora. Rokonuk a magát ma már egy nemzetséggel képviselő élő kövület, a csigáspolip (Nautilus). A töltényre emlékeztető kövületeket rokonaik és kortársaik, a belemniteszek hagyták maguk után. A belemniteszek a mai tintahalakhoz hasonlíthattak. Ezek a maximum egyméteres, ügyes vadászok halakkal táplálkoztak, de sajnos a végzetüket ők sem kerülhették el: a dinókkal együtt kipusztultak. A mészkőlapokon látható kövületek a belső vázuk (rostrumuk) maradványai, amelyek a mai tintahalak szépiacsontjához hasonlíthatók.
Belemnitesz belső váz a mészkőlapokban (fotó: Szabados Tamás)
Míg a csigaház egyetlen üregből áll, az ammonitesz a házát kamrákra tagolta: a külső (vagyis a legutolsó) volt a lakókamrája. A növekedés során lezárt többi kamráját egy csövön, a szifón keresztül folyadékkal vagy gázzal töltötte meg, attól függően, hogy a vízben felfelé vagy lefelé akart-e mozogni. Hasonlóan működött, mint a mai tengeralattjárók. Ha már a tengeralattjáróknál tartunk, a világ talán leghíresebb víz alatti járműve a nevét éppen egy lábasfejűről kapta, hiszen Jules Verne francia író Némó kapitányának tengeralattjáróját Nautilusnak hívják. Az Iharkút Parkban meg is simogathattok egy ammoniteszt, de a Természetbúvár-teremben többet is a kezetekbe vehettek.
Coelophysis
Mielőtt elérjük az Iharkút Park kapuját, vessünk egy pillantást a csigalépcsők tetején, a falba süllyesztett vitrinben álló apró dinoszauruszra. A késő triász (228 millió évvel ezelőtti) korra jellemző, kistermetű Coelophysis azért különleges, mert kivételes módon több ezer maradványa került elő egy észak-amerikai lelőhelyről (az új-mexikói Ghost Ranch Abuquiu közelében) 1947-ben. Ezek az állatok valószínűleg csoportosan vándoroltak, ezért voltak ugyanakkor és ugyanott, amikor egy áradás végezhetett velük. Vele tehát nem találkozhatunk az Iharkút Park őslényei között.
A falba süllyesztett vitrinben látható Coelophysis (fotó: Szabados Tamás)
Az őslénykutatók (paleontológusok) szerint a Coelophysis két lábon járó húsevő volt. Apró termetét mozgékonyságával és gyorsaságával ellensúlyozta. Hossza akár a 2 métert is, tömege pedig a 27 kg-ot is elérhette. Kicsi, éles fogaival könnyen elejtette a táplálékát, ami főleg rovarokból, apró hüllőkből és korai emlősökből állt. Az egyik csontváz egy kifejlett egyed maradványa; vizsgálata során felmerült a kutatókban, hogy a Coelophysis akár a fajtársait is elfogyaszthatta, de az ősmaradványban talált csontokról a későbbi kutatások kiderítették, hogy egy kis testű krokodilhoz tartozhattak. Nevét az üreges végtagcsontjai után kapta, hiszen a Coelophysis görögül „üreges formát” jelent. Könnyed testfelépítése miatt gyors, és hatékony vadász lehetett.
A falba süllyesztett vitrinben látható Coelophysis (fotó: Szabados Tamás)
Az Iharkút Park
Eljött a várva várt perc, hamarosan megkezdhetjük képzeletbeli sétánkat az Iharkút Parkban. Az itt bemutatott ősállatok többségében Magyarország területéről, az egykori bakonyi település, Iharkút külszíni bauxitbányájából kerültek elő. A lelőhelyen talált állatok egy késő kréta kori, 85 millió évvel ezelőtt élt életközösség tagjai voltak. Hazánk felszíni képe akkoriban egészen máshogyan nézett ki, mint ma. Egy kisebb sziget lenne látható, ami az európai kontinens egy részét elborító óceánból emelkedne ki. Az iharkúti területet is magába foglaló szigeten folyók kanyarogtak, de lehettek itt tavak, kiemelkedőbb térszínek, de a tavakhoz és a tengerparthoz közel mocsarak is. A szigetre szubtrópusi klíma volt jellemző (ahogy a késő kréta korban általában), tehát melegebb és csapadékosabb volt az éghajlat, mint ma. Vajon milyen állatok laktak a szigeten? Sokuknak csalódást kell okoznunk, ha azt gondolták, T-rexek vagy Brachiosaurus-ok. Sajnos nem. Mivel a szigeteken sokkal kevesebb a táplálék, mint a nagyobb kiterjedésű szárazföldeken, az itt élő dinók nem nőhettek olyan nagyra, mint észak-amerikai vagy ázsiai rokonaik. Legmagasabb képviselőjük egy, a Tetanurae csoportba tartozó faj volt, amelyik nagyjából 2 méter magas lehetett. Eddig csak a fogait találták meg az őslénykutatók. Nála kisebb növésűek a Hungarosaurus-ok, Ajkaceratops-ok, Pneumatoraptor-ok – velük majd a Parkban fogunk találkozni.
Bakonyi kavicsfogú álteknős (Placochelys placodonta)
A bakonyi kavicsfogú álteknős (Placochelys placodonta) első maradványait 1899-ben Laczkó Dezső piarista tanár találta meg a veszprémi Jeruzsálem-hegyen. Az előkerült leletek - koponya, állkapocs, csigolyák, végtagcsontok, páncéldarabok – máig Magyarország legjelentősebb ősmaradványai közé tartoznak. Ma a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat Földtani Múzeumában őrzik őket, (mely egykor a Magyar Állami Földtani Intézet része volt). Kiállításunkban másolatuk látható.
A kavicsfogú álteknős a hazánk területét borító tengerben élt a késő-triászban, 210-230 millió évvel ezelőtt. Lapátszerűen ellaposodó végtagjaival úszott és kormányzott. Nevét az állkapcsában, a felső állcsontjában és a szájpadlásán is elhelyezkedő gömbölyű, kavicsszerű fogairól kapta.
Tengeri élőlényekkel, kisebb, vagy közepes méretű kagylókkal és pörgekarúakkal, táplálkozott. Kemény héjukat erős kavicsfogaival könnyedén összeroppantotta.
Bakonyi kavicsfogú álteknős (fotó: Németh Hajnalka)
Teknősszerű kinézete nem jelenti azt, hogy rokonságban állna a mai tengeri teknősökkel. Az őslénytani vizsgálatok kimutatták, hogy a két csoport hasonlósága a párhuzamos evolúciónak köszönhető.
Kavicsfogúak maradványaival valószínűleg a XIX. század előtt is találkoztak az emberek. A XVII. század elejéig elterjedt orvosságok voltak a békakövek, melyeknek varázslatos gyógyító erőt tulajdonítottak. Ezek némelyike valószínűleg nem volt egyéb szép kvarckavicsnál, mások viszont ősmaradványok, kavicsfogú álteknősök, ősráják fogai lehettek.
A kiállításban szereplő álteknősmakett nagyjából másfélszerese annak, mint amekkora a Placochelys valójában volt. Az állat páncélja 90 cm hosszú lehetett.
Dinoszaurusz nyomokban – Komlosaurus carbonis
A kavicsfogú álteknős után fordítsuk figyelmünket az Iharkút Park következő látványossága, a Komlosaurus felé. Az őslénykutatók és a nagyközönség bánatára ennek a dinoszaurusznak eddig csak a lábnyomait találták meg a mecseki szénbányákban. Az első nyomot még 1966-ban Wein György fedezte fel, és Kordos László volt az, aki elnevezte az állatot Komló városáról. A Komlosaurus volt az első dinoszaurusz, amit a mai Magyarország területén találtak.
Komlosaurus (fotó: György Zoltán)
A kutatóknak nem volt könnyű dolguk a Komlosaurus kinézetével kapcsolatban. Az állat lábnyomai, amelyeket az egykori iszapban hagyott, az évmilliók alatt kőzetté váltak, és megőrződtek az utókor számára. A lábnyomok tanulmányozása során arra a megállapításokra jutottak az őslénykutatók, hogy teste könnyű felépítésű volt, csak a hátulsó lábain járt, és három ujja érte a talajt, amelyek kicsi hegyes karmokban végződtek. Mindebből arra következtethetünk, hogy a Komlosaurus 2–2,5 méter hosszú, ragadozó dinó lehetett.
Komlosaurus (fotó: György Zoltán)
A növényevő dinók mind a négy lábukon jártak, a húsevők csak a hátulsókont. A múzeumban bemutatott kőzetlemez vizsgálata során az ELTE hallgatói megállapították, hogy falkában vadászhatott, hiszen a nyomok egyszerre több egyed jelenlétére utalnak. Táplálékai között hal és döghús is szerepelt. A késő triász, kora jura környékén élt (200 millió éve). Kortársa lehetett az észak-amerikai Coelophysis (vele már találkoztunk) és a Dilophosaurus is, mely a Jurassic Park című filmből lehet ismerős. A filmben persze a hatás kedvéért változtattak a kinézetén és a viselkedésén is, hiszen a valóságban nem tudott mérget köpni. A múzeum Dinókertjében is találkozhatunk a Dilophosaurus életnagyságú rekonstrukcióval.
Dilophosaurus életnagyságú rekonstrukcióval a múzeum Dinókertjében is találkozhatunk.
Repülő sárkány a Bakonyból - Bakonydraco galaczi
Ha tekintetünket a mennyezet felé emeljük, megpillanthatjuk a túránk következő látványosságát, a Bakonydraco repülő őshüllőt (pteroszauruszt). Az iharkúti lelőhelyről ugyanis nem csak dinoszauruszok maradványai, hanem a velük együtt élő rokonaik, a repülő őshüllők leletei is előkerültek. Méghozzá több tucatnyi! A többségük állkapocstöredék, mivel ezek a csontok vaskosabbak voltak, mint az üreges csontjok, amelyek könnyen megsemmisültek.
A Bakonydraco galaczi jelentése „Galácz bakonyi sárkánya” –Galácz András paleontológus professzor tiszteletére nevezték el. (Most már azt is tudjuk, hogy a Harry Potter könyvekben szereplő Draco Malfoynak mit jelent a keresztneve.) A Bakonydraco mintegy 3,5–4 méter szárnyfesztávolságú repülő őshüllő volt. A pteroszauruszok között ő inkább a képzeletbeli tornasor végén repült, hiszen a legnagyobb egyedek szárnyfesztávolsága akár a 14 métert is elérte. Szájában nem voltak fogak.
Halakból, gyümölcsökből és dögökből álló táplálékát a madarakéhoz hasonló, erőteljes szarukávával borított csőrével fogta meg. Valószínűleg a mai vízimadarakhoz hasonlóan folyók és tavak vidékén fészkelt, akár nagy tömegekben is. Kihalását nem a madarakkal folytatott verseny, hanem az a 10–15 kilométeres átmérőjűre becsült kisbolygó okozta, amelyik a mexikói Yucatán-félszigeten, a kréta időszak végén csapódott be, és olyan eseménysorozatot indított el, ami miatt az akkor élő állatok és növények 70 százaléka kihalt. Mindenesetre most már azt is tudjuk, hogy sárkányok igenis léteztek.
szerző: Turcsán Zsolt