frissítve: 2021.03.04.
A Mohagyűjtemény történetének kezdete – mint a Növénytár gyűjteményeié általában –Kitaibel Pál gyűjtéseire vezethető vissza, aki mohákkal is foglalkozott, és kora több jelentős briológusával, köztük Hedwiggel is kapcsolatban volt. 1870-ig, a Tár önállósodásáig a mohaherbárium még csak véletlenszerűen gazdagodott a beérkező gyűjtemények mohaanyagával. Így kerültek hozzánk pl. Sadler és Kováts Gyula (benne Albach!) mohái. Jelentős dátum azonban 1894, amikor Hazslinszky Frigyes mohagyűjteménye a Növénytárhoz került, benne több briológustól kapott csereanyaggal. A gyűjtemény tartalmazta az első magyar mohaflóramű, az 1885-ben megjelent „A magyar birodalom moh-flórája” bizonyító példányait. A Haynald-hagyaték egész Növénytárat átformáló herbáriuma ugrásszerűen emelte a mohagyűjtemény értékét is.
1905-ben került a Tárba Szurák (később Szepesfalvy) János, aki a különváló gyűjtemény első „őre”, azaz vezetője lett. Szepesfalvy egyesítette a mohagyűjteményeket és folyamatosan elvégezte a beérkezett exsiccaták beosztását. Ő maga is elkezdte a folyamatos gyűjtőmunkát, de a Tár más kutatói (Kümmerle, Filarszky, Moesz) is gyarapították a mohagyűjteményt.
Az I. világháború előtti legjelentősebb gyarapodás a Barth-, a Simonkai- és a Schilberszky-gyűjtemény mohaanyaga. Meghatározó dátum a gyűjtemény történetében az 1934-es esztendő, amikor a Degen-gyűjtemény három szekrényt megtöltő mohaanyaga megérkezett. Nagy értékű vásárlásai között találjuk Karl Gustav Limpricht világhírű herbáriumát is, amely az általa és számos kortársa által leírt sok taxon típusát és nevezetes európai mohamonográfiájának bizonyító példányait tartalmazta. Az utókor szerencséjére ez a kollekció külön maradt, így – míg az 1944-es ostrom elől vidékre menekített törzsgyűjtemény jelentős része elpusztult – a Degen-gyűjtemény (és benne a Limpricht-herbárium) sértetlen maradt.
1952-től rendes állományban, majd 1955-től nyugdíjasként kapcsolódott be Vajda László a növénytári kutatómunkába. Vajda László nevéhez fűződik az ország mohaflorisztikai feltárásának jelentős hányada (659 tagú flóránkból közel 100 faj), s egyben a herbárium gyűjtésen alapuló gyarapodásának legkiemelkedőbb korszaka. Útjai kiterjedtek az egész Kárpát-medencére, sőt azon túl is, elsősorban Bulgáriára és Jugoszláviára. A herbáriumot 18 000 kapszula mohával gazdagította, s ez egyben nagyszámú florisztikai publikációnak teljes dokumentációs anyagát is jelenti. 1957-től Vajda László mellett élénken bekapcsolódott a herbárium fejlesztésébe Pócs Tamás is. A mohagyűjtemény vezetője 1965-től Debreczy Zsolt, majd 1971-től Orbán Sándor lett.
1970-ben értékes ajándék került a Tárba: Győrffy István 11.000 példányos mohagyűjteménye. Ez a kollekció Győrffy saját gyűjtésein kívül jelentős csereanyagot és számos kotípust is tartalmazott. 1974-ben került a Boros-gyűjtemény a Tárba, melynek anyaga csaknem a felét képezi ma is a mohagyűjteménynek. Ez a körülbelül 80.000 példányt tartalmazó gyűjtemény a teljes képet nyújtja hazánk és a Kárpát-medence mohaflórájának, tartalmazza a „Bryogeographie und Bryoflora Ungarns” és az „An atlas of recent European moss spores” című könyvek bizonyító anyagát.
A két nagy mohagyűjteményre és a Boros-féle katalógusra támaszkodva készült el Orbán Sándor és Vajda László műve, Magyarország mohaflórájának kézikönyve, ami nagy késéssel végül is 1983-ban jelent meg.
Orbán Sándortól 1976-ban Rajczy Miklós, majd 1992-ben Papp Beáta vette át a gyűjteményt.
Az 1990-es évektől a mohagyűjtemény gyarapodását meghatározó kutatások elsősorban a Balkán-félsziget moha diverzitásának feltárására irányultak. Papp Beáta több mint 60 balkáni gyűjtőútjáról bekerült anyag (csaknem 20.000 példány) mára a gyűjteményt az egyik legnagyobb és legjelentősebb balkáni mohagyűjteménnyé tette. Ezen kívül magyarországi kutatások, mint például a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer mohafelmérései, vagy a ritka és veszélyeztetett moha fajok elterjedésének vizsgálatai is számottevően gyarapították a gyűjteményt.