A tavasz legelső bogarai közé tartoznak a nünükék, a Meloe-genusz fajai – némelyikük már januárban előbújik, ha szélsőségesen enyhe az időjárás, bár igazi szezonjuk az április. A legtöbb nünükével gyepes területeken találkozhatunk, erdőkben csak ritkán; a kék nünüke azonban kifejezetten kedveli a ritkás, napfénytől mozaikos, ligetes tájakat.
Bár sok nünükefajnak van kékes árnyalata, a kék nünükénél nincs köztük kékebb– a rá meglehetősen hasonlító közönséges nünüke (Meloe proscarabaeus) sokkal inkább feketébe hajló, és felszíne durvábban ráncolt-pontozott. A hímeket könnyen felismerjük arról, hogy a fejüktől számolt első öt csápízük megvastagodott, a hatodik pedig erősen hajlott.
Hím kék nünüke a Látó-hegy oldalában (fotó: Szendrey Iringó)
A nünükék nem tudnak repülni. Potrohuk alaposan duzzadt, főleg a nőstényeké a rengeteg petétől. Márpedig sok petére szükségük van. A nőstény kis gödröt kapar a talajba, oda helyezi a petéit, melyekből apró, fürge lárvák kelnek ki. Ezek felkapaszkodnak a virágokra, és az arra járó magányos méhek bundájába csimpaszkodnak. Így jutnak be a méh fészkébe, ahol felfalják a méh petéjét, valamint a felhalmozott virágpor- és mézkészletet. A következő évben méh helyett nünüke bújik ki a földből.
Virágokra felmászni, ott várakozni (esetleg hiába), majd méheken utazni kockázatos vállalkozás. Nagy tehát a lárvák halandósága, ezért muszáj rengeteg petét érlelni a nőstény nagyra hízott potrohában.
Ha megérintünk egy nünükét, lábának ízületein sárgás cseppeket választ ki. A folyadék irritálja a nyálkahártyákat, ezért tisztítsuk meg a kezünket, és főleg ne nyúljunk a szemünkhöz! De legjobb, ha a nünükékhez sem nyúlunk.
Szöveg: Merkl Ottó