Al4(SO4)(OH)10∙4H2O (víztartalmú, bázisos alumínium-szulfát), egyhajlású (monoklin) szimmetriájú ásvány
Ha alaposabban megnézzük a kép közepén lévő rücskös felszínű gömböcskéket, láthatjuk, hogy a „rücskök” valójában hegyes „tüskék”. Mivel a gömbök puhák és könnyen széthasadnak, elénk tárják keresztmetszetüket, így azt is megállapíthatjuk, hogy a „tüskék” sugarasan elhelyezkedő, megnyúlt kristálykák csúcsai. A kitűnő hasadás gyöngyházfényű felületeket produkál. A „kis gömböcöknek” az 1840-50-es években különböző bécsi állami gyűjteményekbe került példányai alapján Wilhelm Haidinger és Gustav Adolf Kenngott írták le a felsőbányait nevű új ásványt 1853-ban.
Sok ásványfaj kapja a legelső ismert példányok lelőhelye, vagyis a típuslelőhely nevét. Ez történt a felsőbányait esetében is, annak ellenére, hogy a nem magyar ajkúak számára nem könnyű feladat e nevet kimondani, sőt helyesen leírni sem. Nem csoda, hogy a Kenngott által közzétett első leírásban a „Felsöbanyt” név szerepel.
Felsőbánya az egykori Szatmár vármegyében lévő, középkori eredetű bányaváros, a felsőbányaiton kívül az andorit, a dietrichit és a semseyit típuslelőhelye. Neve onnan ered, hogy Nagybányához képest feljebb fekszik a Zazar völgyében. A Trianoni békeszerződés Romániának juttatta, mai neve Baia Sprie.
Az ásványneveket azonban szerencsére nem változtatják meg a határváltoztatások alkalmával, így továbbra is felsőbányaitnek hívják ezt az ásványt, mely szulfidos érceket tartalmazó érctelepek mállási övében általában a képen láthatóhoz hasonló fehéres-sárgás gömböket, pirittartalmú agyagos kőzetek vagy talajok savas mállása nyomán fehér, földes érkitöltéseket, bevonatokat alkot.
szerző: Papp Gábor (Ásvány- és Kőzettár)