Dr. Babocsay Gergely gyerekkorában az aranyhörcsögtől kezdve a fehér egéren át a mezei tücsökig mindent hazavitt,
később a békák, szalamandrák majd a hüllők felé fordult figyelme, végül a kígyók kutatása lett az, az, ami igazán az érdeklődése középpontjába került. Mások irtóznak ezektől az állatoktól, sokan rájuk sem mernek nézni, a Mátra Múzeum munkatársa viszont örökre szívébe zárta őket és másokkal is szeretné megszerettetni az élővilág e különleges lényeit. A kutató mesélt legnagyobb szenvedélyéről, a herpetológiáról, a természetrajzi gyűjtemények feladatairól, a tudománykommunikáció, valamint a természetvédelmi programok fontosságáról.
Meséljen kutatói tevékenységéről!
Múzeumi kutatóként a mérgeskígyók csoportjával, azon belül a fűrészpikkelyes-viperák morfológiájával foglalkozom. Azt is (jó ideje) kutatom, hogy az alaktani változatosságuknak milyen történeti vagy ökológiai okai vannak. Doktorimat is ebből a témából írtam. Ezen kívül a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályának vagyok az elnöke, ahol természetvédelmi programokat valósítunk meg.
Milyen programon dolgoznak éppen a Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályban?
Jelenleg egy pannongyík áttelepítési programon dolgoznak a kollégáim, valamint a kaszpi haragossikló (Dolichophis caspius) élőhelyének országos feltérképezését végezzük, ezen kívül élőhelyeket állítunk helyre, többek között idegenhonos növények eltávolításával. Programjaink nagy részét társadalmi kapcsolatokon keresztül, önkéntesek részvételével szervezzük. A terepbejárások alkalmával önkénteseink örömmel vesznek részt az élővilág megóvásában. Facebook oldalunkon rendszeresen jelentkeznek hozzánk a természetbarátok.
Mit tehetünk az élőhelyek védelme érdekében?
A vizes élőhelyek többsége általános védelmet élvez, az állatok azonban nem állnak meg a szántóföld és a vízpart határán. A hüllők és egyes kétéltűek életciklusuk bizonyos szakaszaiban eltávolodnak a víztől. Bár a mocsári teknős többnyire a vízben tartózkodik, a tojásait jóval távolabb, szántóföldön vagy gyepen rakja le, ami jelentősen csökkenti az utódok túlélési esélyeit, főleg, ha az a szántó vagy gyep intenzív művelés alatt áll. Nem elegendő tehát csak a vizeket vagy a közvetlen környezetüket megvédeni. További problémát jelent a kemikáliák használata. A mezőgazdasági vegyszerek ugyanis a talajból idővel az élővízbe mosódnak, ezért a felhasználási területüktől távol is kifejtik káros hatásukat. Mindez a vízhez kötött hüllőket és kétéltűeket drasztikusan veszélyezteti. A természetvédelem szempontjából a hagyományos, extenzív mezőgazdaság lenne kedvező, azonban ez kevés helyen valósul meg.
Babocsay Gergely egy haragossiklót mutat be a hüllő élőhelyén piknikező kirándulóknak (fotó: Halpern Bálint)
A gyűjtemények mekkora szerepet vállalnak a természetvédelemben?
Nagyon sokan félreértik, vagy nem ismerik fel a természettudományi gyűjtemények szerepét. Ezt a jelenséget elsőkézből tapasztalom. Valahányan bejönnek hozzám a gyűjteménybe, megkérdezik minek van annyi példány a tárolóban és miért nem kerülnek a kiállításba. A kiállítás a közművelődés fontos eszköze, a háttérben azonban kutatási tevékenység zajlik milliónyi növény-, állat- vagy kőzetpéldány begyűjtésével, melyek alapján dokumentáljuk a természet állapotát. Ezzel paradoxnak tűnő módon a megőrzésüket is elő tudjuk segíteni, de számos környezeti problémára kereshetünk választ a kipreparált példányok vizsgálatával, kezdve a járványtantól a környezetszennyezésen át a kártevők terjedésének feltérképezéséig vagy az evolúciós változások nyomon követéséig.
Kaszpi haragossikló Babocsay Gergely kezében. Az MME Kétéltű és Hüllővédelmi Szakosztálya 2011 óta monitorozza ezt a hazánkban kihalás szélén álló fajt. (fotó: Halpern Bálint)
A múzeumi gyűjtés tulajdonképpen az élőlények életének végét is jelenti, mégis hogyan járulhat hozzá ez a tevékenység a természet védelméhez?
Tavaly sorozatot indítottunk a Magyar Természettudományi Múzeum blogján egy hatalmas társadalmi elégedetlenséget kiváltó gyűjtés nyomán. Christopher Filardi a Smithsonian Intézet ornitológusa a Salamon-szigetek térségében keresett egy rendkívül ritka madárfajt, melyből korábban a világon mindössze két példány volt ismert, azok is csak preparátumként. A kutató sikeresen megörökítette az 50 éve nem látott gyönyörű jégmadarat. A fotó a közösségi médián keresztül az egész világot bejárta. A botrány akkor tört ki, amikor kiderült, hogy a ritka madár az Amerikai Természettudományi Múzeum gyűjteményében végezte. Gyakran elhangzik az állítás, hogy a mai technológiák mellett erre nincs szükség, azonban ez nem igaz. Nem tudunk szuperszkennereket kivinni az esőerdőbe vagy megröntgenezni minden egyes állatot a terepen, hogy utána a csontvázát, belső anatómiáját és élettani tulajdonságait dokumentáljuk. Ezek a technológiák nem állnak rendelkezésünkre, pontos vizsgálatokat jelenleg csak a laboratóriumokban végezhetünk. És azt sem tudjuk, hogy 50 év múlva milyen technológia fog a rendelkezésünkre állni, amelyhez újra meg kellene vizsgálni azt az élőlényt, amelyet 50 évvel korábban szabadon engedtünk.
Bajszos halción (Actenoides bougainvillei excelsus). A képen látható példány az első hím, amely valaha kutató kezébe és múzeumi gyűjteménybe került. (Babocsay Gergely cikke nyomán)
A régmúltban gyűjtött példányok is felhasználhatók tudományos vizsgálatokra?
150 éve még formalinban fixálták a kétéltűeket, hüllőket és halakat, majd alkoholban tárolták tovább a példányokat. Senki sem gondolt arra, hogy a formalin károsítja a DNS-láncot, hiszen annak még a létezéséről sem tudtak. Ma ezekből a példányokból rövid idő alatt génszekvenciákat nyerhetnénk ki vizsgálatokra, de ez meglehetősen nehézkes, mert a formalin károsította a DNS-szálat, vagy legalábbis nehezen kinyerhetővé tette. Az új technológiák már hoztak pozitív eredményeket, mégis, a sértetlen, alkoholban tárolt DNS lenne a legjobb. Napjainkban is használunk formalint fixálásra, azonban előbb kivesszük és eltároljuk a genetikai vizsgálatokhoz szükséges szövetet.
Hogyan használhatóak akkor a sok évtizedes példányok a tudomány számára?
A fajok elterjedéséről készített térképek hosszú évtizedek munkáját dolgozzák fel. Több száz vagy ezer kilométernyi területet újra végigjárni rengeteg időt és energiát emésztene fel, ráadásul a projekt sikeressége sem lenne borítékolható. Ugyanakkor egyetlen nap alatt akár 50 év gyűjteményé / gyűjtési adatait is alaposan átnézhetjük, mely alapján térképet rajzolhatunk például az emberre veszélyes kórokozókat átadó szúnyogfajok előfordulásáról. Gondoljunk bele, mennyire hasznos információ lehet ez a katasztrófavédelem számára, például a Zika-vírus vagy a nyugat-nílusi láz terjedése kapcsán készítendő kockázatelemzéshez.
Ugyanilyen fontos a nagyobb állatok, például a kígyók begyűjtése is?
A kígyók mérgének összetétele még az egyes fajokon belül is változhat annak függvényében, hogy hol él a populáció, és mivel táplálkozik. Az evolúció során a méreg összetétele rendkívül gyorsan változik, hogy a kígyó mindig a leghatékonyabban tudja zsákmányát elejteni. A méreg összetétele emiatt földrajzilag rendkívül változatos lehet. A szérum viszont csak arra a konkrét méregre hat, amiből azt közvetlenül kifejlesztették. A harmadik világban gyakran olyan területeken élnek mérgeskígyók, ahová kutató nem merészkedik. Jelenleg senki nem vállalná, hogy Jemenbe, Szíriába vagy Irakba szervezzen gyűjtőutat. Egy ilyen expedíció nem csak drága, de rendkívül veszélyes is lenne: terepjárót kellene bérelni, testőrt fogadni és reménykedni, hogy előkerül néhány példány. Ilyenkor megint a múzeumi gyűjtemények kerülnek előtérbe, a másfél évszázad alatt összegyűlt példányokról ugyanis viszonylag pontos elterjedési térképet rajzolhatunk. Kígyómarás esetén például egy missziós orvos a harmadik világban a térkép segítségével könnyebben megtudhatja, hogy a környéken melyik faj mérge produkálhatja az észlelt tüneteket, és a megfelelő szérumot adhatja be a szerencsétlenül járt páciensnek. Az ilyen ismeretek életeket menthetnek.
Arab fűrészpikkelyes-vipera terepen (fotó: Babocsay Gergely)
Hogyan lehet ezeket a veszélyes és sokak szemében visszataszító állatokat megszerettetni a közönséggel?
Nem annyira nehéz feladat, mint amilyennek gondolnánk. A legnagyobb érdeklődés éppen a legveszélyesebb hüllőket, a mérgeskígyókat kíséri. A bemutatókon persze nem foghatják meg őket a látogatók, az emberre ártalmatlan siklókat azonban igen, ami óriási élmény a gyerekek számára.
Alapvető emberi ösztön, hogy félünk az ismeretlentől, és ez a hüllők és kétéltűek esetében sincs másként. Sokaknak még sohasem volt alkalmuk testközelből békát vagy gyíkot megfigyelniük, arra pedig korábban gondolni sem mertek, hogy kézbe vegyenek egy kígyót. Az előítéletek leküzdésében az oktatás és az állatok népszerűsítése segít a legtöbbet. A hüllőket egyre nagyobb érdeklődés övezi, melyet a herpetológiai és terrarisztikai börzék növekvő népszerűsége is jelez. Mindenki persze nem rajonghat a kígyókért és a békákért.
Babocsay Gergely (középen) bátor kirándulók társaságában
Van kedvenc faja?
A viperafélék, leginkább az arab fűrészpikkelyes-vipera (Echis coloratus), mellyel rengeteget foglalkoztam. Az arab fűrészpikkelyes-viperát sokáig egy fajként kezelték, azonban kiderült, hogy több különböző fajból, illetve alfajból álló csoportot alkot. Kettőt (Echis coloratus terraesanctae Babocsay 2003, Echis omanensis Babocsay, 2004) éppen nekem volt szerencsém leírni. Ez a viperacsoport egyébként kiválóan szemlélteti azt is, hogy az ökoszisztémák nem csak lokálisan kapcsolódnak szorosan, hanem globális szinten, egymástól távol is hatnak egymásra. Az arab fűrészpikkelyes-vipera fajcsoport tagjai ugyanis elsősorban vonuló énekesmadarakat zsákmányolnak. Valószínű, hogy a hazai gyűrűzők által megjelölt madarak és imádott poszáták egy része éppen ezeknek a kígyóknak a gyomrában végzi.
Arab fűrészpikkelyes-vipera portré (Fotó: Babocsay Gergely)
A múzeumban milyen lehetőségek nyílnak az állatok bemutatására?
Egyrészt a kiállításban, de számos rendezvény keretében találkozhat a nagyközönség gyűjteményi példányokkal külső helyszínen is, sőt, a múzeumi gyűjteményben is megtekinthetik őket, ami persze előzetes egyeztetéshez, bejelentkezéshez kötött.
Legjobb azonban, ha testközelből, valódi élőhelyükön mutatjuk be az élőlényeket.
A Mátra Múzeumban állatsimogatók keretében adjuk a gyerekek kezébe az állatokat, de a múzeum parkjában is megfigyelhetik őket. Kollégáim például évekkel ezelőtt benevezték a múzeumunkat az MME madárbarátkert-programjába. Maga a Magyar Madártani Egyesület és a Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya is számos online ismertető anyaggal szolgál a honlapján, melyek segítségével a Mátra Múzeumban is elindítottunk egy biodiverzitás-barát kertprogramot. A kezdeményezés lényege, hogy minél több élőlényt honosítsunk meg közvetlen környezetünkben. A kőből épített mediterrán teraszon a virágos növények felett valósággal hemzsegnek a beporzó rovarok, melyek a gyíkok és békák érdeklődését is felkeltik. Farönköket ástunk le, amelyekben védett orrszarvúbogarak petéznek. Rájuk ugyancsak védett tőrösdarazsak vadásznak. A kertbe a herpetológusok, a rovarászok és a botanikusok is kimehetnek, hogy kézzel fogható példákkal mutassák be a kis helyi ökoszisztémát a látogatók számára. Ebben mindenképpen látok még lehetőségeket.
Milyen ökológiai szerepük van a kétéltűeknek és a hüllőknek?
Hatalmas. A kétéltűek és a hüllők többsége a csúcsragadozók - mint a krokodil és az óriáskígyó - kivételével a táplálékpiramis alsó szintjein helyezkedik el. A hüllők és kétéltűek gyakorlatilag azok a ragadozók, melyek a növényvilág által ellátott elsődleges fogyasztókat, főleg a rovarokat és rágcsálókat fogyasztják, és jelentős biomasszát alkotnak. A kétéltűek és a hüllők számos vonuló madár számára a legfontosabb táplálékforrást jelentik. Az óriási állattömeget a tavaszi kétéltűmentések során érzékelhetjük igazán. Szabadkígyóson, a Körös-Maros Nemzeti Park területén egy 1,5 km-es útszakaszon minden évben terelőhálókkal gyűjtik be kétéltűeket, hogy átvigyék őket az út túloldalára. Volt olyan év, amikor több mint 60.000 kétéltűpéldányt fogtak be a területen a legváltozatosabb fajokból az ásóbékától a vöröshasú unkán át a dunai tarajosgőtéig.
Az út alatti járatok segítik az állatok vándorlását?
Úgy gondolom igen. Azonban a nemzeti parkokban néhol meghagynak olyan területeket is, ahol minden évben békákat kell menteni, persze mindez inkább a közönség bevonására szolgál. A lényeg, hogy az emberek ne veszítsék el a kapcsolatukat a természettel, és saját tetteik révén közelebb kerüljenek érzelmileg is az élővilághoz. Társadalmi bázist csak olyan dolgok megmentéséhez tudunk találni, ami fontos az embereknek is. Rengeteg munkára van szükség a magunkfajta ember részéről, hogy ha a szenvedélyünket nem is tudjuk minden esetben átadni, legalább fontossá tegyük az emberek számára a természeti környezetet. Meg kell értetnünk velük, hogy az élővilág jövője az ő jövőjük is. A kettő nem választható el egymástól. Egymásra vagyunk utalva.
Szerző: Kucska Krisztián
Szerkesztő: Simó Szabolcs
Fotós: Simó Szabolcs