Merkl Ottó közel 35 éve a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója, a gyászbogárfélék világszerte elismert szaktekintélye, a Magyar Rovartani Társaság alelnöke, a tudománykommunikáció elkötelezett híve, és a bogarászat szerelmese. A kezdeti szárnypróbálgatásokról, a tudományos pályájáról, a múzeumi expedíciókról és a gyászbogarakról kérdeztük a kutatót.
Mikor kezdett el érdeklődni a természettudományok iránt?
Nagyszüleim egy tanyán laktak a Kiskunságban. A mamám testvére botanikus volt. 1956-ban, amikor Amerikába disszidált, nagyon sok botanikai és zoológiai könyvet hagyott hátra, amit a petróleumlámpa fénye mellett bújtam a tanyán. Már tízéves koromban latin neveket böngésztem, innen egyenes út vezetetett a kutatói pályára.
A tanulmányaiban is megmutatkozott ez az érdeklődés?
Meg hát. Úgy megbuktam fizikából, mint annak a rendje. A biológián és a kémián kívül egyszerűen feleslegesnek tartottam minden tantárgyat. Matematikából és történelemből nagyon rossz eredményeim voltak, ellenben minden biológiai versenyt megnyertem, amin elindultam, az egyetemre is versenyeredménnyel, OKTV első helyezéssel kerültem be.
Mikor kezdett jelenlegi kutatási területével, a bogarakkal foglalkozni?
Pontosan emlékszem arra a napra: 1972-ben rovargyűjteményt kellett készíteni a gimnáziumban, ezért utána olvastam, hogyan fogjunk rovarokat, és hogyan csináljunk gyűjteményt. Felültem a 11-es buszra, leszálltam a végállomáson, és pár perc múlva már a kezemben tartottam életem első bogarát, egy fél centis fekete szerecsenbogarat. Ekkor kezdtem el hobbiként bogarászni, de soha nem gondoltam volna, hogy ebből fogok élni, mert a kémia, a biokémia és a genetika jobban érdekelt. Persze aki akár csak úgy mellesleg bogarászik, előbb-utóbb eljut a Magyar Természettudományi Múzeumba. Én 1978-ban, egyetemistaként tévedtem be oda, ahol az akkori főigazgató, Kaszab Zoltán beszélgetni kezdett velem a bogarakról. Amikor mentem ki az ajtón, utánam szólt: mondjam meg az egyetemen, hogy a múzeumban fogok dolgozni. A meglepő döntéssel harmadévesen szembesültem, azóta is itt dolgozom.
Mi az, amit munkájában leginkább szeret?
Egyrészt a bogarak sokféleségét, másrészt a velük kapcsolatos tevékenységek változatosságát, tehát gyűjtésüket, meghatározásukat, új fajok leírását, vagyis az egész holdudvart, ami a bogarászat köré szerveződik. Ezen kívül pedig folyamatosan sikerélményeket ad. Amikor nagyon magam alatt vagyok, előveszek egy frissen gyűjtött leíratlan anyagot, hogy meghatározzam, vagyis hogy az ismeretlen állatból fajnévvel ellátott példány váljon.
Milyen felfedezéseire legbüszkébb?
Nem állítok magam elé mércéket, amelyeket meg kellene ugranom, a felfedezés nem a versengésről szól. Kedvelem az egzotikus gyűjtőutakat, a külföldi helyek közül Délkelet-Ázsiához kapcsolódnak legjobb élményeim, igaz a legrosszabb is. Ellentétben sok egzotikus országgal, Malajzia és Tajvan kulturált és tiszta, nem fenyegetik a kutatást és az emberi életet veszélyes betegségek. A legfontosabb pedig, hogy rendkívül gazdag a faunájuk, egy trópusi gyűjtésen csak úgy dőlnek a bogarak. Laosz szintén bővelkedik különleges fajokban, és sajnos veszélyekben is, melyekből 1998-ban ki is vettem a részemet.
Mi történt Laoszban?
Mellhártyagyulladást kaptam, amikor a negyven fokból behúzódtam telefonálni a főváros egyetlen légkondicionált helyére, a postára. Ha ez nem lett volna elég, egy rettenetes emésztőrendszeri fertőzés is gyötört, ami miatt itthon a Szent László kórházban kötöttem ki. Azóta sem derült ki, mi bajom volt, az orvosok sem jöttek rá, semmilyen gyógyszer nem használt, viszont a hajam elkezdett hullani, és rémesen éreztem magam. Aztán ahogy jött, úgy el is múlt. A megpróbáltatások ellenére korántsem én jártam a legrosszabbul: egy amatőr bogarász édesapját agyonlőtték – még a holttestét sem vihették haza –, őt magát pedig súlyosan megsebesítették, és egy ispotályszerű kórházba helyezték. Miután két hét után is életben maradt, csak akkor kezdtek neki antibiotikumot adni. Hozzá kell tennem, hogy a két kutató tiltott helyre merészkedett, lázadó, szeparatista népcsoportok közé, ráadásul mindezt katonai mintás terepruhában tették… A legtöbb kollégám, aki a trópusokra megy, hazahoz valamit, amiből szerencsés esetben kigyógyul, de olyan is előfordul, hogy valaki élete végéig hordozza az állatrendszertan különböző ágain elhelyezkedő élősködőket.
A laoszi út gyűjtés szempontjából is rossz időben volt, hiszen a száraz évszak legvégén mentem, ami abban az évben szokatlanul hosszúra nyúlt. Az extrém szárazság és forróság ellenére mégis rengeteg bogarat hoztam, köztük tudományra új fajokat is. Nem csak a teljesen érintetlen erdőkben gyűjtöttem – ahol mindenki szokott –, hanem a fővárosban a Mekong partján, és egy fennsíkon is, ahol hatalmas kávéültetvény ölelt körül egy kis erdőfoltot, melyben nyüzsögtek a gyászbogarak, én meg leginkább ezekre vadásztam. Délkelet-Ázsiába az esős évszak elején, vagy annak harmadik-negyedik hetében érdemes menni, amikor az utak még járhatóak, de már beindul a rovarvilág.
Miben különbözik az egzotikus gyűjtés a hazaitól?
Nem mondanám, hogy Magyarországon már minden fajt ismerünk, de ha kimegyek az erdőbe, nagyjából tudom, milyen bogarak felbukkanására számíthatok. Általános igazság, hogy a mérsékelt övön kevés fajt képvisel sok példány, a trópusokon viszont rengeteg fajból él fajonként kevés egyed. Amikor egy hazai gyűjtés alkalmával fűhálózom az aljnövényzetet, bizonyos idő múlva nem látok újabb fajokat, hanem ugyanazok ismétlődnek. A trópusokon ezzel ellentétben minél többet fűhálózom vagy lámpázom, annál több fajt fogok. A hatalmas fajgazdagság ellenére az esőerdő nappal mozdulatlan. Olyan érzés a trópusi erdőben bóklászni, mint a füvészkert pálmaházában, ahol rengeteg a növény, és nagyon párás a levegő, állatot viszont egyáltalán nem látni. Amikor természetfilmet nézünk, állatok kavalkádját látjuk, majmok ugrálnak a fákon, tigrisek vadásznak az aljnövényzetben és gyönyörű lepkék szállnak az égen. Valójában több napba is beletelik, mire jó lelőhelyet talál az ember. A leghatékonyabb taktika, ha teljesen fordított bioritmusban élünk, a nappalt végigalusszuk, és csak éjjel merészkedünk ki az erdőbe. Az éj leple alatt megelevenedik a természet, az elemlámpák fényében hemzsegnek a bogarak az óriási kidőlt vagy lábon elhalt, korhadt fákon.
Tudományra új fajokat is be lehet ilyenkor gyűjteni?
Ha egy bogarász trópusi helyre megy kutatni, és nem fog új fajt, legközelebb inkább el se induljon.
Érdekes, hogy igazán fehér bogarak csak a gyászbogarak között találhatók, vagyis olyanok, melyeknek nem a szőreik, vagy a pikkelyeik fehérek, hanem maga a páncéljuk. Ezek a pókszerűen hosszú lábú gyászbogarak Afrika déli részén, Namíbiában honosak. Lábaikat váltogatva emelve tartják el magukat a forró homoktól.
Expedíciókról milyen különleges történetet tudna még említeni?
Nem nagyon tudok különleges történeteket mondani, mivel nem akarok kalandokba bonyolódni, egyetlen célom, hogy épségben, sok bogárral jussak haza. Nem keresem a kalandokat, melyeket jól el lehet itthon mesélni, számomra a kalandot és az élményt a bogarászat jelenti, ez az igazi szenvedélyem. Napjainkra viszont a természetvédelem annyira megszigorodott az egész világon, hogy lehetetlen engedély nélkül gyűjteni. Leáldozott az 1990-es évek virágkora. A rendszerváltás után senkit sem érdekelt, ki, merre megy, de ma már Indiában, Brazíliában, Ausztráliában, sőt még Törökországban is börtönbe vetik az embert illegális gyűjtésért. Csak engedéllyel, helyi intézményekkel kooperálva lehet gyűjteni, és az anyagot többnyire még így sem lehet hazahozni. A fő baj az, hogy ugyanazokat a törvényeket próbálják alkalmazni a rovarok védelmére, mint a tigrisére vagy az indiai orrszarvúéra, ahol egy-egy példány elejtése is óriási veszteség a populációnak. Valójában a rovarokat gyűjtéssel még csak ritkítani sem lehet, hiszen nagyon sokan vannak, rengeteg elpusztul közülük, és a néhány túlélőből megint robbanásszerűen szaporodnak. A rovarokra az erdőirtások sokkal komolyabb veszélyt jelentenek.
Metálfényű gyászbogarak Délkelet Ázsiából, a rózsaszín cédulások egy japán kutató által leírt fajok típuspéldányai
Miért éppen a gyászbogarakat választotta kutatási területéül?
Kaszab Zoltán érdeme, hogy múzeumunk gyászbogárgyűjteménye a külföldi kutatók szerint is a világ legjobbja, nagyon jól feldolgozott, nagyon sok fajt reprezentál, és sok faj típuspéldánya is itt van. Nem hagyhattam veszni elődöm, Kaszab Zoltán életművét, még akkor sem, ha korábban a levélbogarak és ormányosbogarak érdekeltek. Amíg a múzeum áll, szükség van olyan kutatóra, aki gyászbogarászik.
Mit érdemes tudni a gyászbogarakról?
A bogaraknak mintegy négyszázezer faját írták le napjainkig, és valószínűleg tízszer ennyi az ismeretlen. A bogarak rendje százötven családra oszlik, ebből kilenc fajszáma haladja meg a tízezret, ezek közül az egyik a gyászbogaraké, körülbelül húszezer fajjal. Sok gyászbogárfaj más bogárcsaládot utánoz, létezik levélbogárhoz hasonló, de cincér, futrinka és ormányosbogár formájú is. Nevüket a fekete színükről kapták, mely a legtöbb fajra jellemző, azonban léteznek aranysárgák, sőt fehérek is. Életmódjuk nagyon változatos, a gyászbogarak fele sivatagi. A Namib sivatagban a teljes állati biomassza nagy része gyászbogár, mivel nagyon jól bírják a szárazságot, a testük remekül visszatartja a vizet, és táplálékban nem válogatnak. Sokféle alkalmazkodási formát vonultatnak fel. Forró homokon például beássák vagy annyira eltartják magukat a földtől, hogy nem éri őket a meleg.
Melyek a leggyakoribb gyászbogárfajok hazánkban?
A lisztbogár egy primitív, generalista kinézetű gyászbogár, ez a legismertebb. A kirándulók szokták látni a pohos gyászbogarat, ami elég nagy döcögő bogár, ritkás növényzetű meleg hegyoldalakon. Falusi pincékben néha pókszerűen lassan mozgó gyászbogarak jelennek meg a lámpa felkapcsolásakor. A vályogpincékben gyakori faj elhalt növényeket fogyaszt, például a vályogtégla szalmaszálait. Ha megfogják őket, benzokinon tartalmú váladékkal védekeznek, melynek kibocsátása a legtöbb gyászbogár tulajdonsága. A szúrós szagú vegyületet kizárólag védekezéskor állítják elő.
Ha éppen nem a gyászbogarakkal foglalkozik, akkor mivel tölti az idejét?
Sajnos elég kevés időt foglalkozom a bogarakkal, e-mailekkel, papírokkal annál többet. A bogárgyűjteményben kevesen dolgozunk, viszont nagy az érdeklődés iránta, ezért délután kettő felé mászom ki a levelekből, telefonokból és kérdésekből. Legutóbb Füzesabonyból érkezett egy fiatalember azzal a kéréssel, hogy azonosítsam az egyik raktárban a napraforgót dézsmáló rovart. El is hozott egy adagot, hogy kiderítsem, milyen faj okozza a károkat. (Sikerült.) Az ehhez hasonló esetek mindennaposak, ilyenkor természetesen kicsit háttérbe szorul a kutatás, így az új fajok leírása is. Persze azért mindig próbálok segíteni, hiszen a múzeum küldetése, hogy minél szélesebb körben megismertessük a tevékenységünket, annak fontosságát, társadalmi hasznosságát. Legutóbb egy iráni barlangász lány küldött egészen extrém gyászbogarakat olyan barlangokból, ahol korábban soha senki nem gyűjtött. Mindegyik új fajnak bizonyult, ezért el is kezdtük készíteni a leírásukat. A fajleírás nagyon időigényes, az állatot elejétől végéig részletesen dokumentálni kell, amihez fokozott koncentráció szükséges. Ezért jobb nyugodt körülmények között végezni. Elég hosszadalmas procedúra, de hát végső soron ettől lesz hivatalosan elismert a faj és a kutató is.
Ezeket a parányi gyászbogarakat rengeteg gyűjteményben a katicák közé keverve tárolják. Mikroszkóp alatt látszik csak, hogy teljesen más a felépítésük, különböznek a lábfejízeik, a fejük, a csápjuk…
Van kedvenc példánya, vagy olyan, amihez különös történet kapcsolódik?
Szinte minden gyűjtött példányra emlékszem, amikor ránézek a cédulájára és meglátom a dátumot, felvillannak előttem a gyűjtés emlékei. Egyszer egy novemberi estén kimentem a Normafára, noha épeszű ember abban az időszakban már nem bogarászik. Sikerrel jártam, találtam néhány szarvas gyászbogarat, melyről azt hittem, hogy soha életemben nem fogok vele találkozni. Vasárnap délutáni kirándulásokon csak közönséges állatokat lehet fogni, sikeres gyűjtéshez extrém időben extrém helyekre kell menni.
Szarvas gyászbogarak
Ezek a közép- és dél-amerikai fajok nagyon kemények, néha kalapáccsal kell rajtuk átverni a rovartűt.
Tudományos ismeretterjesztéssel is foglalkozik?
Igen, a National Geographic-ban is jelentek meg cikkeim, de ott általában fordítói munkát végzek. Évtizedeken át fordítottam és lektoráltam természetfilmeket. Több folyóirat rendszeresen közli az írásaimat, az Élet és Tudomány, a Természet Világa, de a múzeumi blogunk is. Csak néhány napja, hogy a Kossuth Rádió Oxigén című műsorában szerepeltem. Az ismeretterjesztést szeretem kikapcsolódásként is művelni, emellett fontosnak tartom, hogy az adófizetőknek visszaadhassak valamit – ha már belőlük élek –, ezért megpróbálok érdekesen, közérthetően írni számukra.
Mik a jövőbeli tervei?
Hat esztendőm van a nyugdíjig, így már inkább csak azon kell gondolkodnom, hogy kinek adhatnám át a munkát. Számos fajt szeretnék még leírni, illetve könyveket írni, mindenekelőtt egy jól illusztrált kétnyelvű hazai katicahatározót, ugyanis előszeretettel sokszorosítják a katicákról szóló doktorimat.
Ezt a bogárékszert még Kaszab Zoltán szerezte be. Mexikóban egyes bogárfajokat láncra kötnek, és eleven kitűzőként viselik a ruhán. Némelyikük páncélja annyira kemény, hogy üvegbizsut is lehet rá rögzíteni. Ha etetik őket, tovább élhetnek, mint vadonélő társaik.
Az óriáscincér (Titanus giganteus) a Föld legnagyobb bogara: 16 centiméteresre is megnő. Amatőr bogarászok 2012-ben és 2015-ben is megörvendeztették a múzeumot egy-egy példánnyal, melyeket Francia-Guyanában gyűjtöttek.
Szerző: Kucska Krisztián
Szerkesztő és fotók: Simó Szabolcs